Az ember megtanul magában ordítani.

Hajnal van, alszik az egész ház, magyarok kezébe nyomkodják a világ egyik legértékesebb filmes szobrait, és nem lehet zajt csapni, mert még azt hinnék, valami baj van. Talán ha Szalai csavart volna a pipába, akkor lehetne, de ez most egészen más, ez most másképpen siker. Ez befelé robban. És hosszabb az utóíze.

Ahhoz képest, hogy milyen sokat kellett várni az elsőre, egészen jól belehúztunk. És most már az is látszik, hogy párosával jár a dicsőség Oscar-fronton. ’81-ben A légy (ez volt az első szobra a magyar filmnek), rá egy évre a Mephisto kapta meg, most viszont előbb jött a nagy (Saul fia) és utána a kicsi (Mindenki). És már az is jó, hogy azok veszik át, akik valóban kapták. Hiszen annak idején Rofusz Ferenc helyett valaki más lépett a színpadra. A Kádár-korszak ugyanis nem engedte kiutazni a film alkotóját (az indoklás szerint: túl későn adta le a kérelmét), helyette a magyar küldöttség egyik tagja vette át, akitől még aznap este a los angelesi rendőrök szerezték vissza a szobrot, filmbe illő jelenettel. Ez is elég cifra történet az Oscarok históriájában, miközben mindent elmondott a korról is, a korabeli politikai helyzetről is. Ehhez képest Deák Kristóf vigyora minden pénzt megér.

Egyben remény is: a művészet szabadságát egyelőre nem kezdte ki a politika végletesen.

Enyedi Ildikó és a Facebook-politikus Deutsch Tamás csörtéje persze már árnyalja a képet, de az Arany Medve, a történelmi jelentőségű díj örömét nem veszi el, legfeljebb kissé megkeseríti, de ebben sajnos túl jók vagyunk. Lásd a különféle magyarázatokat Kertész és Nemes Jeles díjainak esetében (a zsidólobbi eredménye, a holocaust túlpörgetése ejtette ölükbe az elismerést, a cél pedig Magyarország megszégyenítése). A kényes ízlésűeket nem könnyű boldoggá tenni.

Most legfeljebb azon kellett izgulni, hogy biztos jó borítékot bontottak-e ki, mert a Legjobb Film kategóriájának díjátadása után egy kicsit mindenkiben meghűlt a vér. Már attól lehetett tartani, hogy az amúgy vicces Jimmy Kimmel bejelenti, hogy mindenkinek vissza kell adnia a szobrát, most jönnek csak az igazi borítékok és az igazi díjazottak. Örök táptalajt adva az összeesküvés-elméleteknek.

A magyar film legszebb periódusát éli most, ezt mindenképpen jó kimondani. A magyarázatokkal pedig most egy-két napig ne törődjünk (legitimálja mindez a mostani kultúrpolitikát vagy épp ellenkezőleg, mindennél jobban mutatja fel a gondokat). Ez most tényleg az öröm pillanata. Méghozzá a felhőtlen örömé, amit szerencsére nem kell magyarázni, megindokolni. A győztesnek amúgy mindig igaza van, ha meg nincs, akkor el lehet nézni neki. Helyettünk beszél, helyettünk van ott, és egész biztos, hogy nem kárörvendve várja a pillanatot, hogy a sajtótájékoztatón szidhassa a hazáját. Ráadásul nem is azt szidja, hanem az irányítóit. Ehhez pedig joga van, hiszen maga a művészet is ez: jog a szóláshoz. A problémák bemutatásához. A művészet valahogy mindig kiállás, még akkor is, ha semmi harciasság nincs benne, ha „mindössze” gyerekek énekelnek és kész. A művészet autonómia, és már puszta létével tagadja azt, ami Deutsch Tamás. Az örömünket és a büszkeségünket pedig semmilyen rendszer, semmilyen kormány nem tudja elrontani. Még akkor sem, ha néha rosszul tűri a kritikát.

Addig nincs baj, amíg nem ő akarja átvenni mások díját.

 Kicsit elfutott velem a ló ezen a hajnalon, és már azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon meddig maradnék fenn Nádas Nobel-díjáért, hogy legyen tényleg egészen elképesztő ez az év.

Talán le se feküdnék.

Fotó: AFP