Divat lett Nyugaton az oroszellenes politika, mondja Orbán Viktor. És már a legördülő könnycseppet is odaképzeljük az arcára a sajtótájékoztatón, hogy szegény barátja, a jó öreg Putyin lassan már csak nálunk húzhatja meg magát, mert az egész nyugati világ (Trump cimborát leszámítva) kígyót-békát kiált rá, szankciókkal fenyegeti, legszívesebben tudomást se venne róla. És akkor ezt már könnyű átmosni oroszellenességbe, hogy ezeknek már Csehov se jó, és legszívesebben a Hattyúk tavát is lehúznák a klozeten. Hiszen a hasonló beszédmódban az elnök/ miniszterelnök maga a nemzet, annak múltja, jelene és jövője, a kultúrájának foglalata és megtestesítője, ő az orosz/magyar ember atyja és anyja, egész rokonsága, és aki őt támadja az egész országot támadja a legutolsó csecsszopóig és punktum.

Az olyasféle pontosítások, hogy a látszólag semmiből feltámadó és nyilván teljesen oktalan divatnak semmi köze az oroszokhoz, csak szemantikai kekeckedés lenne. Mint ahogy az is, hogy a divat valójában elhatárolódást jelent, megengedem: csöndes utálkozást a diktatúra és a pökhendiség ellen, hogy valaki lop, csal, hazudik, más országok választását hekkelgeti, szomszédos országokba betelepszik, és egy bizonyos értékrendszeren belül (ahová elvileg mi is tartozunk egyelőre) vállalhatatlan. És még akkor is, ha látszólag pénzt hoz, mert nem azt hoz, hanem befolyást szerez, gyarmatot vesz, hogy iderángassam a békemenetek logikáját is.

A sirám persze egyszerre dorgálás is, hogy a kekeckedők nem látnak át a rövidlátó politikai érdekeiken, nem veszik észre a gazdasági lehetőséget ebben a pompás adományozóban, a csöndes mélységet a fecsegő felszín alatt, pedig már hol tarthatnánk, ha nem lennénk ilyen finnyásak. Talán már Erdogan is Budapest díszpolgára lenne, taníthatná a Matolcsy egyetemén a belföldi tisztogatás szelíd módszertanát, hogy kit, mikor és milyen ütemben kell börtönbe vinni, ott tartani, a szuszt kinyomni belőle. Persze Putyin is vállalna egy-két előadást, mert azért arrafelé is szeretik, ha nem locsognak bele a nagyok dolgába.

Ha nem lennénk tehát annyira finnyásak, akkor már fel sem tűnne olyan apróság, hogy a magyar–orosz sajtótájékoztatón csak a baráti média kaphatott szót, a találkozó bírálatának, más színben való feltüntetésének esélye sem lehetett, mert a divatnak is határt kell szabni valahol. Legyen már végre kuss, és ha lehet, örökre, ez a jámbor kérés áll tehát a panasz hátterében. És elképzelem, hogy a jó tanuló felel módjára azért Orbán is beszámolt újdonsült barátjának és pártfogójának arról, hogy azért már ő is ért el némi haladást a divat visszaszorításában, itt is kezd rend lenni, lám, a Népszabadságot is bezártuk, és a hülyék még mindig azt hiszik, hogy gazdasági alapon. És erre összenevetnek, Putyin beírja a négyest Orbán ellenőrzőjébe. Majd annyit mond, hogy atyafi, az ötös majd akkor jár, ha szintet lépsz, mert akkor már magyarázkodni se kell. Bezárod, oszt jó napot. Találgasson, aki akar. Meg aki mer. És olimpiád mikor lesz, kérdi még a csöndben elpiruló tanulótól, aki megint csak fogadkozik egy sort, hogy most már tényleg küszöbön az egész, majd megnézheted a tévében, amikor Felcsút sziluettjét rakják ki a stadion gyepén a világraszóló megnyitón az ide-oda tekergő, boldog emberek, csak még pár hivatalnokot kell megkenni.

És amikor már mindannyian Paks melegénél bújunk össze, akkor úgy fogjuk emlegetni mindezt, mint egy új korszak kezdetét, amikor kollektíve hullott le a hályog a szemünkről. Hogy felfogtuk végre, merre szeretnénk tartani. Nem írunk, nem gondolkodunk, kérdést is csak előre egyeztetve, lepecsételve, szobánk magányában teszünk fel magunknak. De nem várjuk meg a választ. Hiszen megtanultuk: az már olyan divatjamúlt dolog. Nagy embert némán illik imádni.

Fotó: politikaivelemenyek.eu