Leginkább a módszer az árulkodó.

A Népszabadság megszüntetésének (akkor még felfüggesztésnek hívták) rendkívül cinikus és aljas módja világosan megmutatta, hogy szó sem lehet gazdasági szempontokról. Sokkal inkább kicsinyes és kitervelt bosszúról, elhallgattatásról. Az utóbbi napokban, az Erdélyi riport megszűnése kapcsán Erdélyben is fellángolt a vita a sajtószabadságról. Hogy van, ha nincs? Mikor volt, mikor lehet újra?

Természetesen egyetlen kiadót sem lehet arra kényszeríteni, hogy finanszírozzon valamit, ha az az ő érdekét (anyagi, szellemi, politikai stb.) sérti. Önmagában a gazdasági ok még érthető lenne (a kutya sem olvassa), csakhogy minden hasonló befektető már eleve tudja, amikor belevág a kalandba, hogy egy kezén megszámolhatja azon komoly, nem bulvárral foglalkozó fórumok számát, amelyek önfenntartóak, netán nyereségesek az összmagyar piacon. Vagyis alapvetően nem a meggazdagodás reményében, hanem presztízsből, véleményformálás miatt tart fenn legtöbbször egy kiadó az Erdélyi riporthoz hasonló portált.

(Nyitok egy zárójelet: magam is ott voltam az Erdélyi riport indulásánál, de nem erre a lapra vagyok a legbüszkébb, ahol eddig dolgozhattam. Sok mindennel nem tudtam azonosulni, ami ott és ahogy megjelent, ezért is tartott viszonylag rövid ideig a frigy. Ugyanakkor az ott dolgozó kollégákat, az egykori Erdélyi Napló, Bihari Napló és ős-Krónika munkatársait mindig is nagyra tartottam, tőlük, velük tanultam a szakmát. S bár nem voltam rendszeres olvasója a fórumnak, az olvasottakkal se értettem mindig egyet, a szolidaritás nem lehet kérdés. Teszem hozzá: akkor sem, ha vadidegenek lennének.)

Ha a kiadó a Riport munkatársaival egyeztetve, jó előre jelzi, hogy gazdasági okok miatt kilép a portál mögül, időt hagy az újságíróknak, hogy más fenntartót keressenek, akkor szinte alig suttognának most politikai háttéralkukról, még ha azok mozgatnák is a szálakat. Az elegancia, a nagyvonalúság, a másik fél tiszteletben tartása semlegesítette volna a felháborodottságot. De így, ollóval elvágva, karácsony előtt húzva le a rolót, már nem kiadói, hanem (ön)hatalmi gesztus. (Egy okos hatalom, mondták ezt sokan a Népszabadság kapcsán, hagyta volna elsorvadni a lapot.) A módszer tehát leleplez és nem is hagy másfajta értelmezést, holott a végrehajtók épp ezt akarták elkerülni. Most már mindenki azt találgatja, hogy a Fidesz csápjai értek-e el idáig, vagy puszta önszorgalomból szüntették meg a Riportot. Netán a kettő keveredett.

Persze ne legyünk naivak. Nem olyan kort élünk, amelyre a tervezhetőség, az értékek tiszteletben tartása vagy megbecsülése lenne jellemző. Még akkor is, ha azok nem nekünk csillognak a legszebben. (E tekintetben érdemes elolvasni a kárörvendő kommenteket.) Ezt a rovatot, ahova most írok, Ágoston Hugó, az erdélyi újságírás sokat megélt veteránja, indította el. Az, hogy ő már nincs itt, mint ahogy a rovat más szerzői sem, a fenti botrány miatt tovább erősíti a sajtószabadság erdélyi gyengülésének elméletét. Ráadásul a kiadó is egyezik.

Őszinte leszek: nem tudom, hogy milyen okok vezettek ehhez a helyzethez. Számos cikk, levél (köztük Hugóé is) átböngészése után sincs könnyű dolga az olvasónak, hacsak nem döntötte el jó előre, hogy kinek fog hinni. Az viszont biztos, hogy pontosabb kommunikációval, tisztább érvekkel, a helyzet érthetővé tételével megelőzhető lett volna mindez. Az igazság talán akkor sem derül ki, de egy illúzióval gazdagabbak lettünk volna.

Ágoston Hugónál alig ismerek jobb szerkesztőt és újságírót. (A Bukaresti élet, képek olvasása kapcsán gyakran jutott eszembe a példaképe, Megyesi Gusztáv.) Számomra az ő öröksége pont az a pluralitás, amit most nem szabad veszni hagyni. Az egyre szűkülő megszólalási lehetőségek idején már-már kincset ér az a felület, ahol még szabadon beszélhetek, beszélhetünk egymáshoz, egymással. Ha ez nincs, akkor végképp nincs értelme semminek. Marad az örök visszavonulás, az elhallgatás, a sötétség.

És ez, hacsak direkt nem erre játszik, egyetlen demokratikus politikai szereplőnek sem érdeke.