Néhány hónapja temetésen kellett részt vennem, azóta hordozom-őrölöm magamban ezeket a gondolatokat. Kivételes s éppen írónak való helyzetbe kerültem: a szomszédomat temettük, akivel valamikor nagyapám beszélgetett órák hosszat, akit tehát a nagyapám szeretett igazán, nem én; kívül is voltam, belül is, s ez a hálátlan pozíció a lehető leghasznosabb a megfigyelő számára.

Az emberek közül egy páran már a kápolnában úgy néztek össze, mintha tudnák ők, amit tudnak, az egyik öreghölgy azt súgta mellettem a barátnőjének, „no, most már dagadhat a mája", mármint a feleségnek, s bár a halottat a szokáshoz híven bánatosan elsiratta, a toron folytatta rosszindulatú célzásait.

Mindez a felületesség azonban már a temetés előtt elkezdődött. Az egykori szomszéd altatót vett be, és búcsúlevélben kért elnézést a feleségétől: reszketeg betűivel (nyolcvannyolc éves volt szegény) azt közölte, nem bírja már a szenvedést. A pletyka persze úgy terjedt, mint a járvány, több tévéadó is a helyszínre robogott, az eset napokig lement a híradókban, és mindenféle újabb szóbeszédre adott lehetőséget. „Mit nem bírt? Trombózisa volt, na és, sokunknak van, én nem attól nem alszom már évek óta? Itt az asszony a hibás, meglássátok."

A gyász intimitását nem őrizte már senki, nem is élte már senki. Az öt órás híradó átrajzolta a szerepeket. Nem azzal törődtek, hogy meghalt valaki, aki pótolhatatlan, mert ő „egyedüli példány", ahogy a költő mondja, hanem azzal, hogy történt valami, amit minél hamarabb bele kell hajítani a pletyka pocsolyájába, s körül kell tocsogni a harmadkézből vett információk moslékjával.

Az vált fontossá, hogy megtalálják a bűnöst. Nem érdekelte őket a búcsúlevél, az sem, hogy a pletykák gerjesztésével tulajdonképpen hazugnak vagy gyávának nevezik az elhunytat – csak az érdekelt mindenkit, hogy rámutasson valakire, megjelölhessen valakit, aki hitelesen szenvedett volna, ha hagyják.

Nem érdekelte őket az sem, hogy aki meghalt, közülünk való volt, ember, akinek a halálával mi is meghaltunk valamiképpen, hiszen ismét bebizonyosodott, mennyire végesek vagyunk.

Arra ébredtem rá akkor (eddig is tudtam, de valahogy nem ilyen élesen), hogy napjainkban a halál nem is a kíváncsiság, hanem az információéhség jegyében zajlik. A kíváncsiságban empátia is lehet, együttérzés, szolidaritás – az információéhségben csak ez a furcsa falánkság, amelynek az sem számít, hogy az információk valósak-e, csak gerjedjenek és terjedjenek, s persze annál jobb, minél inkább tőlünk származnak és nem a másiktól. A bensőségesség bennfentességgé változott: ki tud több olyant, amit csak ő tud? De még ez sem fontos, inkább, hogy ő tudja először, vagy még inkább ő hitesse el először, hogy tudja.

Így aztán természetesen a szeretet is megváltozik. A szomszédasszony, aki bevásárolt az öregeknek vagy kifizette a számláikat, hirtelen olyan furcsa szörnnyé lesz, aki egyszerre szív és fúj, ezer ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen információt szív fel egy láthatatlan ormánnyal, és okád a világba hét szájával, s mert csakugyan bejáratos volt hozzájuk, hát hisznek is neki – aki a kenyeret meg a tejet megvette, az a szeretet meg a szenvedés dolgában is tudós, nyilván. A búcsúlevél és az öngyilkosság, egy kétségbeesett, testében a végsőkig megalázott ember utolsó gesztusa feledésbe merül, s marad helyette a szomszédasszony mindentudása.

A halál személyessége is füstbe megy ezáltal, az az (eddig úgy gondoltam) alapigazság, hogy mindenki maga érzi a határait, maga érzi, mennyit bír el, és maga dönti el, mennyit akar kibírni, s ehelyett elterjed az az oktondi meggyőződés, hogy biztosan tudjuk, hogyan élt és hogyan kellett volna meghalnia. Ez sem igaz azonban, hiszen aki pletykál, az természetesen bármilyen helyzetben, bármilyen halál esetén pletykálna.

Keresztet vetünk és a pap után mormoljuk az imát, de elfeledjük, hogy valaki magasabban levőhöz tartozunk, Ahhoz, aki bizonyos pillanatokban (s éppen a legfontosabbakban) talán helyettünk dönt.

Jobb lett volna otthon maradnom, és meggyújtanom egy szál gyertyát szegény öreg lelki üdvösségéért.