A közvélemény egyik része úgy zárta a 2016-os évet, mintha győzött volna az igazság: végre jobbegyenest kapott az EU a britektől, megszavazták Donald Trumpot a legerősebb világhatalom élére, a szélsőjobb pedig Európa-szerte erősödött, főként a migrációs hullám hatására.

Voltak, akik azt ünnepelték, hogy a „szófosás” helyett eljött a józan paraszti ész kora, a szépemlékű trăirismé, amire annyira szükségünk van most. Nem hiába írja Sartre A vádirat az antiszemitizmus ellen című szövegében, hogy az antiszemita – laza átkötéssel ma a „trumpista”, „dutertista”, „brexitista”, „putyinista”, a poszt-igazság embere – „önmagát átlagos embernek tartja, sőt az alacsony átlaghoz tartozónak, egész őszintén középszerűnek. (…) egyenesen tetszeleg benne (…) ő a tömegek embere, akármilyen kicsi növésű, még gondos elővigyázattal le is hajol, nehogy kilássék a nyájból és szembetalálja magát önmagával.”

Kísértetiesen emlékeztet a mai állapotokra Mihail Sebastian naplójának egyik Nae Ionescu-előadásról szóló összegzése is: „A »politikus nemzedékek« dicséretét zengte az »írástudó nemzedékekkel« szemben, akiknek szerinte súlyos bűne, hogy »írástudók«”, a politika cselekvés, eleven kapcsolat a léttel, míg a könyv absztrakció. Sutba vágni tehát a tényeket, az átfogó magyarázatokat, a vitákat, a globális hálót, ami közös üggyé teszi számunkra mindazt, ami a kapunktól kissé arrébb történik.

A közvélemény másik része borúlátón temette a demokráciát és a politikai korrektséget, globális paradigmaváltásról beszélve, mintha a huszadik század küszöbét lépnénk át ismét, rettegve a tömegektől (és nem véve tudomást arról, hogy mindannyian a tömeg vagyunk – nincs „kint”).

A borúlátók nem vettek figyelembe néhány részletet: bár Trump elnökségének már a főpróbája is gyalázatos, és jogot ad a pesszimizmusra, ezt a hiú bohócot mégiscsak a véletlen és a hibák sorozata ültette trónra: az elhibázott elektori rendszer, a Sanderst kiütő nem demokrata Demokraták, a rettenetes jelöltjük, akiben a szükségtelen ismétlést láthatták a szavazók – akik többségben még így is rá adták a voksukat.

Nem veszik figyelembe a borúlátók azt sem, hogy a brexit másnapján tömegek rohanták meg a Google-t utánanézni, hogy mi is az az Európai Unió, amiből kilépnek, és sokan azóta is kétségbeesetten pislognak maguk elé. A politikai szereplők egy része pedig kihátrál. A kár marad, de a magyarázatokat érdemes árnyalni.

Az osztrák választások is megérnek egy misét: a zöldek és a szélsőjobb összecsapása szintén nem biztató, de egy migrációs válság közepén és után is győztesen jött ki az előbbi egy olyan pillanatban, amikor a régi politikai elitet jóformán bárki képes lett volna lesöpörni.

És talán itt találjuk meg a paradigmaváltás kulcsát is: nem biztos, hogy a politikai korrektséget temetnünk kell, mert egy gyors és globalizált világban, ha bárki bárkinek is lehet hóhéra, ez a szerep állandóan változik. Az sem biztos, hogy megléptük az igazság küszöbét, és Sartre antiszemitájának meg a „politikus nemzedékek” korába kerültünk. A tudás, a gondolkodás hiánya zsákutcába vezetett mindig, és a Trumpok, Duterték, Boris Johnsonok, Geert Wildersek meg hasonlók kellő ellenfelekre találnak – lásd Sanders, Corbyn, Varoufakis, Sadiq Khan és így tovább.

Talán mindössze annyi történt, hogy az establishmentből lett elegünk, abból a vita nélküli, tét nélküli korból, amelyben a közügy a menetrendszerinti választásokban és napi bulvárpolitikában merül ki. Ha jól manőverezünk, talán Badiounak lesz igaza, aki A században így vázolja fel a remélt jövőt: „Az Eszme, szemben a valósággal. A szabadság, szemben a természettel. Az esemény, szemben a dolgok állásával. Az igazság, szemben a véleményekkel. Az élet intenzitása, szemben a túlélés jelentéktelenségével. Az egyenlőség, szemben a méltányossággal. A lázadás, szemben a belenyugvással. Az örökkévalóság, szemben a történelemmel. A tudomány, szemben a technikával. A művészet, szemben a kultúrával. A politika, szemben az ügyek intézésével. A szerelem, szemben a családdal”.