Igazából senkinek sem kellene panaszkodnia, hiszen jó előre, már-már becsületesen megmondta Kerényi: hét szűk esztendő jön a balliberális oldal képviselőinek a művészetben. Vagyis mindazoknak, akik nem kompatibilisek a Magyar Művészeti Akadémia megtestesítette szellemiséggel. A 2013-as jóslat annak rendje és módja szerint be is vált: utolsókat rúgja az amúgy is megszállt Nemzeti Kulturális Alap, folyóiratok és lapok szűnnek meg, viszont évről évre hízik az MMA-tagok életjáradéka, a pénzszerzésben valóban páratlan tehetséggel rendelkező Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. négyszáz millió forintot kap az éves működésre (a szintén nem szerény, 150 milliós indulótőke után). Viszont mindezt nyíltan, a sumákolás gyanújának árnyéka nélkül, felvállaltan teszik. Hol itt a baj?

Azért pedig külön melegség járhatja át a szívünket, hogy utóbbi szervezetet erdélyiek hozták össze, ők is működtetik, és végre ország-világnak is megmutatták, hogy így is lehet tehetséggondozni, nemcsak koldusszegényen, évi 750 ezer forintból, ahogy mondjuk a József Attila Kör teszi, hosszú évtizedes, ám e tekintetben teljesen mellékes tapasztalattal a háta mögött.

Az új tehetséggondozók teszik ezt viszont némi ellenszélben, hiszen ígéretük ellenére sem tudtak nevesebb szerzőket megnyerni maguknak, de még kiadót, intézményt se, a maguk szent elszigeteltségében kell elkölteniük a pénzt, némiképp átláthatatlanul, hiszen rajtuk és a támogatóikon kívül aligha tudja bárki is, hogy mire, kire megy el az adófizetői forint. Nekik se könnyű, csak ezt akarom mondani. Persze akkor majd bámulni fog mindenki, amikor néhány hónap vagy év, évtized múltán ömleni fog a sok kis Ady és Jókai a gondozóból, ahogy a Puskások jönnek egyre másra a felcsúti fociakadémiából. Pár év és alanyi jogon veszünk majd részt vébén, ebén, és halomszámra hordják ide a díjakat a svédek.

Most még persze itt a rosszindulat meg az irigység, hogy miért nekik jutott eszükbe ez a forradalmi ötlet (pénzt kérni ifjonti tehetségek pallérozására a kultúrára és utánpótlásra mindig is fogékony kormánytól), miért pont ők tartják a frontot ott, ahol egy ideje már hullik a férgese. Talán mert egyes egyedül ők értik a Nemzeti Együttműködés Rendszerét és cseppet sem iskolás fokon, mert majd ők öntik szonettbe és groteszk egypercesekbe ezen évek aranyló elbeszéléseit.

Azt bárki beláthatja, hogy sokkal inkább az önálló, független és büszke alkotói lélekre van itt szükség, mintsem a Rákosihoz vagy Kádárhoz írt művek szellemiségére, amit már szerencsére jó ideje magunk mögött hagytunk. Épp a tehetség a garancia arra, hogy azok az idők sosem térnek majd vissza. Négyszázmillióból akár már pszichológusokra, jógaoktatókra, önbizalomerősítő szakemberekre is futja, akik majd idejében lerángatják az eltévelyedőket a talpnyalás útjáról. Műveiket egyenesen a Nemzeti Könyvtár patinás sorozatában adják majd ki, hogy kezdet és vég körbeérjen, és így kikerüljék a mindenáron félreolvasni vágyó balliberális közönség fanyalgásait.

És akkor ezt most tegyük is el a fa alá, az ígéretet, hogy igen termékeny éveknek nézünk elébe, lesz mit olvasni bőven, mert amúgy csak csörgedezik a megfáradt magyar irodalom, távoznak a legjelesebbjei, láthatóan végnapjait éli, friss vér és önmenedzselési tehetség nélkül alig húzza már sokáig. Mert azért abban is bízom, hogy a tehetséggondozó nemcsak a verstan és prózaírás rejtelmeibe avatja majd be a legjobbakat, hanem abból is csepegtet, mi lényege: hogyan éljünk meg a komfortos jég hátán, ha már a miniszterelnök sem veszi fel a telefont? Hogyan osszuk be leendő MMA-tagként azt a kevés kis járadékot, azt a semmi kis négyszázezret, amit el kell majd érnie a járadéknak, hogy a művészeti akadémiás is annyit érjen, mint a tudományos. S hogy mindeközben hogyan maradjon meg az alkotókedv és -erő, hiszen már Cseh Tamás is arról énekelt, hogy írónak a szenvedés bizony drága kincs, mert úgy hozhatja össze a nagy műveket. De hát ez nyilván romantikus túlzás, miért is ne lehetne jóllakottan, a biztató jövő lomhaságával is páratlanul empatikus műveket írni?

Ha lehetne, én már elő is fizetnék a sorozatra. Unom már a véres Orgiát, a nyöszörgő Nincsteleneket. Örömóda kell, sok és befejezett.

Fotó: ucoz.hu