Egyre közelebb kerülünk az olimpia megrendezéséhez, a héten a legújabb látványtervek is kijöttek. Volt, aki máris kiborult rajtuk, hiszen mit keres a futóverseny a Hősök terén, és mit az íjászat a Parlament előtt? Ostoba gondolat, tette hozzá. De talán nem ostobább, mint nemzeti vágtában körülnyargalni a teret, vagy hugyozással egybekötött tüntetésmaratont tartani a T. Ház előtt.

A baj nem is itt kezdődik. Hanem valahol ott, hogy az is sokat fog költeni a budapesti olimpiára, aki viszolyog az élsporttól, és még azt sem tudjuk, hogy mennyit. Az viszont már most látszik, hogy a vizes vébére (a harmadik legnagyobb sportesemény a világon) kalkulált hamvas kilenc milliárdból pikk-pakk száz milliárd lett, közben fellázadtak az úszók, lemondott az elnök, fölhabzott a politika. Magyarán a főpróbának szánt esemény előjelei cseppet sem biztatóak: a költségvetési káoszra máris ráépült a magyar káosz, és még egy versenyző sem érkezett. Bár ha az olimpia azzal járna, hogy lemondana Orbán…, kajánkodott az ismerősöm. Vele nevettem én is, s csak később esett le, hogy a legtermészetesebbnek vettük, hogy 2024-ig nem lesz semmi változás, ami sokkal rosszabb, mint a gyöngécske poén.

Szóval, nézegetjük a látványterveket, és próbálunk egy gazdaságos olimpiát elképzelni, nem riói és athéni méretekben, elhessegetni magunktól a semmire sem használható létesítmények képét, a savanyú, másnapos szagot, miután mindenki hazautazott. Valahogy úgy elképzelni, hogy talán az olimpia együtt járhatna egy egész városrész rehabilitásával, ahogy az Londonban is történt, s közben nem lopták el csak a tíz százalékát a költségvetésnek. Vagyis hogy mértékletesek lennénk lopásban meg tervezésben is. És senkinek sem kellene csak azért támogatnia az olimpiát, hogy ki ne essen a Vezér kegyéből. (Mint ahogy azért nem lehet újságot újraindítani, hiába lenne befektető és pénz, mert félő, hogy a Vezér rosszallása az adóhivatal képében száll vissza a felmenőkre hetedíziglen.) Mint ahogy, őszintén szólva, a világnak sem tenne rosszat, ha megint emberléptékűvé válhatna az olimpia rendezése, s nem hozna szükségszerűen zavargásokat és csődszerű állapotot, ahogy Brazíliában.

Csakhogy a legnagyobb baj épp az olimpia felől leselkedik az olimpiára. Például nem tudni, hogy a súlyemelők és az oroszok súlyos doppingügyei mennyire sodorják el a rendezvény megmaradt eszmeiségét. És ha egyszer a kazah és az orosz laborok titkai után egy másik (sport)nagyhatalom ügyei is kiderülnek, pusztán bosszúállás céljából? Akkor hol állunk meg? Talicskával tolnánk vissza a kínai vagy amerikai aranyakat? Könnyen elképzelhető, hogy ’24-re már nem nemzeti lobogók, hanem kémiai laborok jelei alatt vonulnak majd fel a sportolók, vagy ami még rosszabb: alig lesz olyan eredmény, amire ne kétkedéssel tekintene a néző. Mert akkor már tényleg csak a „nacionalista önkielégítés cirkusza” lépne fel nálunk, ahogy arra a Magyar Narancs szerkesztőségi cikke figyelmeztet. Mindegy, hogy ki kokszol, csak a mi képletünk nyerjen!

Persze, ha olyanokra gondolok, mint Szilágyi Áron, Imre Géza vagy Hosszú Katinka, akkor az eszmét nem veszélyezteti semmi, de félő, hogy egyre nehezebben védhető ez a naivitás. Egyre nehezebb önfeledt íjászokat képzelni a térre, és nem azért, mert megszűnne a sport iránti rajongásunk, hanem mert épp a sport készül látványosan beledőlni saját kardjába. De az sem lenne túl megnyugtató, ha azért vennék elejét a még nagyobb botránynak, hogy mentsék az üzletet, mert a bevétel szempontjából szinte mindegy, hogy kémiai héroszok vagy normál hősök állnak a reflektorfényben.

És akkor ne érezzük magunkat kétszeresen is – sportszeretőként és adófizetőként – becsapva?