Ismét egy sosemvolt ismerős valami jelentkezik a magyar politikában. Vagy valahová tart. Az egyetemisták és a középiskolások nevezik a decemberben lezajlott tüntetéseiket és akcióikat télirózsás forradalomnak.

Értjük – persze – az áthallásokat. Volt már őszirózsásunk (általában érettségi tétel, az érintett korosztálynak frissek az iskolás ismeretei), és polgári forradalom olyankor, amikor a kormány úgy gondolja, ő képviseli egyedül a polgári értékeket. Benne van, hogy éppen (Hoffmann) Rózsának hívják az ügyben felelős államtitkárt, és – bizony – rendes tél van, ami meglátszik az utcán tartózkodó demonstrálások kibírhatósági határain.

Meg fölismerhetünk szabályszerűségeket a hatalom és a forradalmak természetrajzából.

Hogy az Orbán kormány mindeddig keményen kibabrált mindenféle társadalmi rétegekkel, voltak is ilyen-olyan tüntetések, felvonulások, de talán még a bennük résztvevők sem hitték komolyan: elérhetnek valamit a kétharmados túlhatalom ellenében. A miniszterelnök simán lebohócozta őket, meg elküldte az államtitkárait tárgyalni a szakszervezetekkel. Ezzel is azt üzenve, hogy nem kell komolyan venni a párezer fős hőzöngőket.

És az egyetemistáktól láthatóan megijedt. Személyesen tárgyal, enged a tervekből, kompromisszumkész, megoldást keres. Ez új.

Sokan fölemlegetik a negyedszázaddal ezelőtti Orbán Viktort és Fideszt. Hogy egykori önmagát kellene látnia ezekben a jóarcú mai fiatalokban, akik bátran fölkelnek a zsarnokság (szebben: politikai hazugságok) ellen, és vissza kellene emlékeznie a miniszterelnöknek egykori progresszív önmagára. És akkor mélységesen elszégyelli magát, száznyolcvan fokot fordít a politikáján, és a haza fényre derül.

Petőfiék is az egyetemi ifjúságot mozgósították annak idején. A Fidesz pedig annak köszönhette kezdeti sikereit, hogy ők – életkoruknál fogva – nem voltak beszennyezve a megelőző átkos rendszer hazugságaival. Azután rövid idő alatt olyan profi politikusok lettek, hogy székház-botrányba keveredtek az éppen regnáló kormánypárttal együtt. Szóval: a fiatal egyetemista csinálja a forradalmat, a középkorú politikus pedig védi a védhetetlent. Nincs, ne is legyen, közös nyelvük. Aztán az ország jövője múlik azon, hogy mit tudnak kezdeni egymással. A zseniális politikus jól leszereli a hőzöngő – lázongó ifjúságot. Vagy az elégedetlen fiatalok maguk mellé tudják sorakoztatni a politikával elégedetlen többi réteget.

Mielőtt eljutnánk a fennkölt általánosságokig, miszerint a fiatalok tiszták és jövőbelátók, a politikusok pedig romlottak és cinikusak, ki kell jelölni még néhány kordont (amit egyébként ifjúi lendülettel el lehet bontani). A tüntető fiatalok végig távol tartották magukat a politikai erőktől, amelyek szívesen rárepültek volna a kezdeményezésre azzal a jelszóval, hogy a jelenlegi kormány eltakarítása összefogást igényel. Ellenben egy kormányt leváltani csak politikai párt képes (és jelen esetben ténylegesen csak valamilyen széles összefogás lehet esélyes).

A fiatalok félnek a bedarálódástól, jogosan. Az elégedetleneknek mindegy lenne, hogy ki, csak döntse az utálatosokat. Amíg a helyzet így áll, addig Orbán Viktor fiatalkori énjére visszarévedve, nosztalgikusan szemlélheti az eseményeket. (Jobbról üt) neki fütyöl, (balról üt) neki fütyöl.

Minden korlátok és hagyományok figyelembe vételével: ez a meccs még folytatódik. És – az összes nyomorúságunk ellenére – az a szép benne, hogy sokféle kimenet, végeredmény elképzelhető. Még az is, hogy ez a beképzelt, intoleráns, nagyképű politikus banda kénytelen lesz tükörbe nézni, és el fog csodálkozni, mi lett azokból az egykori arcokból.