Végül is minden jóra fordult.

Az érvénytelen érvényessé változott pár perc leforgása alatt, és másnap már valóban annak is éreztük, lám, milyen varázslatosak a szavak, a sárm, a férfiúi vonz- és akaraterő. Ráadásul azok, akik mindezt véghezvitték a biztos pártválasztók körében növelni is tudták népszerűségüket, a szinte felfoghatatlan 49 százalékon állnak, égen és földön sehol egy ellenfélnek látszó tárgy, alakzat, délibáb.

És akkor egy tollvonással megszűnt (felfüggesztődött) a bulit elrontó Dulifuli is, akinek csak a helikopterezésen meg szeretősdin járt az esze, és nem tudott felhőtlenül örülni semminek. Támadt is meglepően széles szolidaritás, szimpátiahegyek, jött a fogak csikorgatása, habzott felháborodás, de lassan a csend veszi át itt is az uralmat: minden jó, ahogy van. Végül is a haza biztonságban, megvédtük azok ellen, akik nincsenek itt, de bármikor itt teremhetnek.

Szociálpszichológusok magyarázzák, hogy a folyamatnál mi sem egyszerűbb, a csoportok közötti konfliktust a közös ellenségkép szeretetben oldja fel, történészek meg azt, hogy a recept egyáltalán nem új, máskor is hatékonyan használták, a gyűlölet felkeltése hasznos húzás minden korban. Baj, akkor van, ha nem tűnik, nem párolog el önszántából, de hát még annyi célpontot lehet keresni. Miért ne utálhatnánk migráns címke alatt azokat is, akik folyton csak elégedetlenkednek, meg virágnyelven fogalmaznak, mert lassan már nem mernek máshogy. Hiszen ha valóban azt írják, amit gondolnak, akkor előbb vagy utóbb jön a gazdasági indok, a szerkesztő szomorú tekintettel megkér, hogy erről most ne írj, kényelmetlen lenne a tulajdonosok felé, akik nem akarnak ellenszélben pisilni.

Tényleg erről álmodoztunk 89-ben? Minek nevezné az akkori önmagunk a mostanit? Gyávának, megalkuvónak, kisszerűnek? Megint csak hűl és nem robban a puliszka?

Mondjuk, ne is robbanjon. Ahogy öregszem, egyre jobban utálom az erőszakot, demokratikus játékszabályok szerint szeretnék nyerni, még akkor is, ha jól láthatóan egyre kevesebben vevők erre. Mert demokratákból sokan rajongók lettek, és a rajongás nem engedi, hogy az idol csak úgy elbukjon, mint ahogy azt sem, hogy csökkenjen a feléje áramló szeretet.

Kemény kéz kell veszély idején, ez a mantra, és a 89-es énünk egyre kevésbé érti, hogy miről is beszélünk. Hogyan függhet össze a vágyott szabadság és az alattvalókkal, patronáltakkal, hívekkel, kiskirályokkal berendezkedett ország? Persze a legszabadabb ország sincs meg patronázs rendszer és kedvezményezettek nélkül, és ott is nyavalyognak a körön kívüliek, de ott a felfüggesztés, a tények dölyfös elferdítése, a gyűlölet állami felszítása nem annyira módi. Talán képmutatók, de a szabályok szerint játszanak. Itt meg minden mindegy, csak játsszunk tovább. Mi meg játszunk tovább.

Irigylem azokat, akiknek mindez nem probléma. Akik szerint csupán a szubkultúra lenézett részét jelentik a most eltűnő értékek. Akik mindent megtennének azért, hogy ne szembesüljenek ellenvéleménnyel, akik számára a rajongás örömét nem ronthatja el semmi. Irigylem őket, mert ők sosem fogják megbánni sem ezt, sem azt, ami még jönni fog. Az elkerülhetetlen következményeket. Talán úgy vélik, hogy ilyenek nem is lesznek, hiszen a paradicsomi állapotok épp ezzel, a következmények nélküli világgal köszöntenek be.

Irigylem őket, és nem azért, mert nekik most jó, és egyre jobb lesz, hanem mert egy kicsit sem tartanak a következő perctől, a holnaptól. Egy kicsit sem ugrik össze a gyomruk. Nekik valóban elkezdődött a jövő.

Fotó: galeriasavaria.hu