Bemozdult a külügy: nem kevesebb mint 123 szavazókörzettel többet javasolt, mint a tavalyelőtti elnökválasztáskor. Első olvasatra úgy tűnik, mintha a tárca megtanulta volna Pontáék 2014-es buktájából a leckét. Második pillantásra mérséklődik az elismerés lendülete, harmadik odasandításra már sorjáznak a kérdőjelek. Mint akkor decemberben az elkeseredett és a voksolást „lekéső” román állampolgárok a külföldi körzetek előtt.

Merthogy: a külföldi szavazási lehetőség egyre bővült – 2008-ban még csak 221 helyen lehetett voksolni, ez 2012-ben már 306-ra nőtt, de a szavazók száma is ezt a trendet követte –, míg nyolc éve kevéssel húszezer felett volt a külhoni voksok száma, rá négy esztendőre már hatvanezren gondolták úgy, hogy beleszólhatnak a hazai közügyekbe. Ha ezt a dinamikát követjük, akkor jó eséllyel becsülhetünk legalább 80-90 ezernyi kinti szavazatot: jelenleg mintegy 3 és fél milliónyi román állampolgár határokon túl él: vagyis a hazai lakosság mintegy 17-20 százaléka. Ez abszolút számokban több, mint Gibraltár, San Marino, Monaco, Liechtenstein, Andorra, Izland, Málta, Luxemburg, Montenegró és Észtország populációja együttvéve. Túlzás nélkül egy államnyi népesség. Az Állandó Választási Hatóság szerint közülük majdnem 610 ezer a szavazásra jogosult személy. Ehhez képest alig tízezren iratkoztak fel a választói jegyzékbe, és mindössze hét ízben fordult elő, hogy az igénylések függvényében új szavazókörzetet hoztak létre – tehát legalább százan kérték, hogy jelenlegi tartózkodási helyükön vagy ahhoz közel szavazhassanak december 11-én. Mindezt annak ellenére, hogy a külügy és az ÁVH úgymond tájékoztató kampányt folytatott e téren; szórólapok, honlapra posztolt kimittudos ábrák és majdnem ötperces (!!!) kisfilmek révén.  

De ne fussunk előre, inkább tekintsünk hátrafele: március nyolcadikán, valószínűleg a külföldre szakadt nőkre gondolva e nem világnapján, a képviselőház emberijogi, vallási és kisebbségi ügyekkel foglalkozó szakbizottságában javaslatként elhangzott, hogy aggályos a diaszpóra arányos, ergo méltányos képviselete, és a jelenlegi mandátumokat (két szenátori és négy képviselői hely) meg kéne duplázni, mert ha kivetítjük az itthoni képviselői és szenátori mandátumokra kalkulált alapszámokat, vagyis hogy elvben hány szavazati joggal bíró állampolgárra jut egy parlamenti fotőj, akkor a „kintieknek” lekerekítve legalább négy szenátori és kilenc képviselői mandátum dukálna.

És még maradt legalább két kérdés: szoros választási eredmény esetén a karcsúsított T Ház összetételét mennyire fogja befolyásolni az a bizonyos hat mandátum, illetve a maradék szavazatok immár hazai pályán való visszaosztásából melyik alakulat fog profitálni (némileg irányadó lehet, hogy évek során kiderült: a külföldi szavazatok sorozatosan nem a baloldalnak becézett PSD malmára hajtják a mandátumokat).

A törvény mostani formájából kiviláglik, hogy a honi politikai elit hajlamos gyorsan felejteni, és – jóindulattal fogalmazva – elmaszatolta a külföldön élő román állampolgárok szavazásának ügyét. A sumákolás pedig idén visszaüthet, ha nem is a klasszikus bumeráng-effektus erejével.

Végül, szegjük nyakát még egy apró adattal ennek a számoktól túlcsordult szövegnek: államunk költségvetéséből 227 millió 700 ezer lejt szán a decemberi parlamenti választások megszervezésre, ebből az összegből talán futotta volna hatékonyabb tájékoztatásra kifele-befele egyaránt.

Fotó: cotidianul.ro