Két legendás filmet is újrafazonírozott idén Hollywood. Az egyik az 1959-es Ben Hur, a másik az 1960-as A hét mesterlövész, ami – ki ne tudná – az 1954-es Kurosawa mozi (A hét szamuráj) amerikai verziója volt parádés szereposztással. Mielőtt feltennénk a műfelháborodással vegyes kérdést, hogy miért kell bolygatni, mítosztalanítani, meggyalázni (vérmérséklettől függően) a kőbe vésett értékeket, nézzünk egy kicsit magunkba.

Nekem még ma is (hát még megalkuvást nem ismerő fiatalként) nevetségesnek tűnnek a régi filmek egyes jelenetei: a színészek gesztusai, az akkori trükkök, technikai megoldások, holott filmkritikusként „megtanultam” értékelni és szeretni őket. Csakhogy hiába is tagadnánk, a filmművészet technikai oldala igenis fejlődik, ez pedig átalakítja a vizuális nyelvet és a színészi játékot is, ezért bizony sokszor avíttnak tűnik a régi. Vagyis ha azt akarjuk, hogy az újabb nemzedékeknek is meghatározó élmény maradjon, akkor bizony újra kell forgatni őket. Így a valódi kérdés sokkal inkább az, hogy sikerül-e megismételni a korábbi mutatványt: az új is legalább olyan hatásos és értékes legyen, mint az időt úgy ahogy kiálló régi.

Ez leginkább nekünk nem meggyőző, mert a mi szemünk és agyunk már megszokta a régit. Emlékek kötődnek hozzá, ahogy leülünk vasárnap délután a képernyő elé, mert a királyi tévé „indiános” filmet ad, s másnap mindenki erről beszél a suliban. Ezért is van, hogy képtelen lennék megszeretni más felfogásban a Volt egyszer egy vadnyugatot, mert nekem abban a gyermekkorom is benne van. Az új szemnek viszont ugyanolyan érvényes lehet a mostani verzió, mint ahogy nekünk korábban. (Az egyik szigorú ítész a vetítés után az endékás westernekhez hasonlította a mostani mesterlövészeket. Pont az a hasonlat, amit egy mai néző szintúgy nem értene. Neki Gojko Mitic már eleve vicc.)

Sokan beszélnek arról, hogy a felgyorsult technológiai fejlődés miatt (korábban egy emberöltő alatt nem volt annyi változás, mint manapság egy-egy évtized alatt) egyre nehezebb az új generációk számára „lefordítani”, vonzóvá tenni a régi értékeket, értékessé tenni az örökséget, élővé a hagyományt. (Régi duma az, hogy az angolok mennyire irigylik a világ többi részét, mert azok újra és újra korszerűvé tudják tenni Shakespeare nyelvét, vagyis így megmarad örök „kortársnak”. Ők meg maradnak a múzeumba való fordulatokkal.)

Az irodalom e tekintetben még nagyobb hátránnyal indul, mert nem csak a nyelvi akadályokat kell legyőznie, hanem azt is, hogy az új képi kultúra számára már maga a hordozó is avítt, az olvasás ugyanis a nagyszülők mániája. Sokkal nagyobb a szakadék az internet szempontjából analfabéta és annak mindennapos használói között, mint a korábbi örökösök és átadók között. Azok között, akinek ez csak hobbi vagy eszköz, és azok között, akik számára már a második (ha nem az első) valóság. Akiknek a fizikai valóságnak már csak úgy és akkor van értelme, ha az át tudják emelni a virtuálisba.

Bizonyos szempontból Hollywood is szélmalomharcot folytat már. Mert A hét szamuráj története talán még meg tudja fogni az új nemzedéket, a 2016-os Ben Hur viszont már nem képes arra, hogy a Gladiátorhoz hasonló (egyébként az új sztori nagyban hasonlít Ridley Scott mozijához) kultuszt és divathullámot indítson el. A mostani Ben Hur új állapotában a vitrin mögött ragadt, hiába készült belőle nemrég tévésorozat és kvázi „folytatás” is (Ben Hur nevében). Valamikor fontos volt ez a szandálos história, de ma már inkább csak megmosolyogtató kuriózum, hiába „élethűbb” és „szélesvásznúbb” technikailag a harci szekerezés az arénában.

Az újraforgatás kockázatát viszont vállalni kell, ha át akarjuk menteni a vizuális örökséget. Bár könnyen lehet, hogy lassan a mozi is arra a pályára kerül, mint a könyv. Jó, jó, de kicsit már ciki. Csak néhány furcsa ember érzi még mindig fontosnak. Leginkább azok, akik nem értenek a letöltéshez.