Emlékeket sorolok, talán megérthetővé válik, amiről (indulatok nélkül) beszélni kellene. De öncenzúra van, nem szabad hergelni az olvasót.

Valamikor a 70-80-as évek fordulóján erdélyi magyar vendég járt nálunk. Hosszadalmas procedúrával útlevélhez lehetett jutni, s utazni, miközben Romániában tombolt a személyi kultusszal cifrázott diktatúra, élelmiszer-, fűtés- és szabadsághiánnyal. Magyar vendégünk mindent megnézett, mindenre kíváncsi volt, s valamelyest szégyenkezve mesélte, hogy vidéki emberként nemigen tudja, mi az az éhezés, fázás, de vannak városi rokonok, barátok, akiknek kijut a jóból. Mígnem elkísért a közeli ABC áruházba a napi bevásárlást intézve. A kreatív boltosok valamilyen ötlettől vezérelve egy hatalmas piramist építettek az üzlet közepére gyulai kolbászból. Vendégünk körbejárta, meggyőződött arról, hogy mindenütt kolbász, s azt mondta: ezt azért mégsem kellene.

Kilencvenes évek, mi nyaralunk Erdélyben, a színmagyar faluban. Esténként kiürül az utca, a nyitott ablakokból kihallatszik a Dallas zenéje. Érdeklődöm s megtudom, virágzó üzletág a kábeltévé, Magyarországon valaki felveszi a tévéadást, a kazettákat áthozzák, s itt huszonnégy óra késéssel ugyanaz nézhető, mint odahaza. Erre van igény. A kereskedelmi és a műholdas adások megsokszorozódásával azóta tart a nyelvi, kulturális kiegyenlítődés. Ugyanaz a silányság nézhető határok nélkül.

Most meg a Facebookon egy csomó magyarság-oldal, fényképekkel, idézetekkel, tősgyökérrel. Most én mondom, hogy ezt azért mégsem kellene. Mert a romániai magyar az mind szép tájakon él (általában gyimesiek a képek), faluban, mezőgazdasággal foglalkozik, lovat hajt, szekéren ül (traktoron véletlenül sem), népviseletben támasztja a székelykaput. És virágfüzéreket gyárt, ha valamelyik magyar politikus odalátogat, román kollégája ezt sosem kaphatja meg (remélve, hogy ezt észreveszik a románok). Végre van egy országvezetés, akinek mi is fontosak vagyunk, állampolgárságot meg szavazati jogot ad nekünk, hát az a legkevesebb, hogy mi is támogassuk, segítségére siessünk, ha arra van szüksége.

Van néhány dolog, ami folyamatosan másképp van. Az adójogszabályok, az egészségügy helyzete, a szociális járandóságok, a szélsőségek jelenléte a mindennapokban, a korrupciós kultúra, a közlekedők viselkedése az utakon, az étkezési szokások, a tengeri nyaralás, az irodalom szerepe a közösség életében, a kocsma- és alkoholhelyzet, s mindez egészen másként a magyar többségű területeken, és másképp a szórványban. És órákig lehetne sorolni, amin elcsodálkozik az innen oda, onnan ide látogató.

Hogy miképpen csapódik le a kisebbségi magyarok tudatában a magyarországi belpolitika? Hogy volt egy elhibázott és sikertelen népszavazás (amit teljesen másképp lát a határon túli és inneni), amelyen a pártpolitikai harcot látszólagosan a magyar összetartozásról hirdettük, és győztek az otthonmaradók… Beszélni kellene az októberi népszavazásról, de már nem lehet, már kampány van, már színt kell vallani.

Arról lenne szó, hogy itt és ott, határon innen és túl, (kicsit) másképp látjuk a világot. Nem a becsület és tisztesség meg más fennkölt fogalmak bekavarásával zavarnám meg a többpólusú világképet, csak szóba lehetne hozni értelmesen azt is, amiről csak szélsőséges megnyilatkozások olvashatók. (A komandói falunapot követő vélemények alapján úgy gondolom, hogy normálisabb a vitakultúra Erdélyben.)

Mária néni elmegy október másodikán a konzulátusra szavazni, mert magyarság-kötelességnek tartja a részvételt, összekapcsolja a vasárnapi templomlátogatással, de előbb becsönget a blokkban a román szomszédhoz, hogy nézzen már addig néha az ajtajára, míg távol van, újabban mindenféle alakok mászkálnak erre.