Szinte már tiszteletreméltó makacssággal nem képes tanulnia saját hibájából a kormány. Példáaul abból, hogy ne erőltesse a danolászást, mert már erősen megjárta a Barackfával, A nemzeti összetartozás dala jobbára a blamázs slágere lett. És most itt az újabb, még nagyobb pofon: a magyar származású Desmond Child kilencéves szerzeményét adta el a magyar államnak ötvenmillió forintért, hogy az átírt sporthimnusz Egy szabad országért címen szülessen újra. A „nagy hatású popdal” a forradalom és szabadságharc emlékének megidézésével a „közösségi együvé tartozás erősítésében” játszott volna nagy szerepet. Eredetileg abban bíztak volna, hogy a dal egyre népszerűbb lesz, a zemberek hallgatják, letöltik, majd együtt énekelik a bulikban az Afrika és a Szerelemvonat közé beszuszakolva.

Ilyenkor persze nehéz megérteni, hogy vajon ennyire naivak lennének a kormányzati megrendelők? Komolyan azt hiszik, hogy egy sláger majd szépen elvégzi azt, aminek ők olyan szépen tartanak ellen a hétköznapokban? De a pofon most tényleg nagyot csattant: a dal születésének körülményei többet mondanak el a mostani hatalom milyenségéről, mint eddig bármi. Az, hogy Schmidt Mária kilencszer tűnik fel egyre szélesebb mosollyal a „videoklip” fotóin az alkotók között. Az, hogy a youtube-on a feltöltő letiltotta a hozzászólásokat a szabadságról, szabad országról szól dal alatt, pedig ott az történt, ami várható volt. Az egyik oldal megkönnyezte, a másik cikizte, félreénekelte, így lett a „Magyarország halld szavunk”-ból Magyarország halszagú, ami ma már közkincs a neten, vagyis tényleg elindult a közösségteremtés felé.

Jobb kétszer pofára esni, mint egyszer mellé, mondja a falfirka névtelen bölcse, vagyis ilyen értelemben még jól is járt a kormány. Egyszer talán érdemes lesz egy cédére összegyűjteni az állami slágereket, mert nem hinném, hogy itt és most feladnák. Lesz még csujogatós a boltzárról, lesz migráns-blues a népszavazásról, kesergő az EU-ból való kilépéshez, és talán maga Dieter Bohlen írja majd át a Cherry Cherry Ladyt a királlyá koronázáskor a Duna jegén.

Szóval jól mutatna mindez egy korongon, nagy hatású popdalokban énekelhetnénk el a történelemmé váló időt, arról nem is beszélve, hogy az éneklés és a nevetés is közismerten felszabadít, s ha még egyszerre is lehet a kettőt, akkor már semmi akadálya annak, hogy valóban szabad országként vonuljunk be a köztudatunkba.

Az igazán jó kérdést persze talán nem is itt, hanem a balfékság körül kell keresni. Valóban nem tudta a megrendelő, hogy milliókért újrahasznosított dalt kap? Nem tudta, hogy ’56 hőseire írják át a miami egyetem sportolóit? Ennyire nem néznek utána annak, hogy mit kapnak a pénzükért? Vagy ha tudták, tényleg abban bíztak, hogy nem derül ki? Ennyire nem értik azt a közeget, amelyet meg szeretnének énekeltetni? Mert jelen pillanatban Desmond Child igazából nem is a szabad országról írt dalt, hanem a blamázsról, a balekségről, a hozzá nem értésről. És ha némi szándék is állt e mögött, akkor egyenesen zseni, ötven millióért megénekelhetővé tette azt, amit ma sokan éreznek a bőrükön: hozzá nem értő emberek némi pátosszal próbálják elfedni azt, hogy mennyire tanácstalanok a mai világban. Milyen dilettantizmus párosul miféle nemes arroganciával. Néhány taktusban mutatta fel a lényeget. És ez most már tényleg dúdolható, énekelhető a bulikban, zúgó fejjel, némi alkohollal segítve a hatást. Talán pár évtized múlva a jövő Beatricéje úgy ad majd neki új jelentést, ahogy az úttörődalokat hangszerelte át nem is olyan rég.

Hegyek között, völgyek között zakatol a…

Fotó: http://4cdn.hu