Már a foci EB idején erős volt a gyanú, hogy a hagyományos nemzetfogalmunk nem igazán passzol azzal, amit a pályán látunk. Játékos kedvű újságírók összeállították a bajnokság muzulmán válogatottját, a Svájc – Albánia meccsen tizennyolc albán származású játékos volt a pályán, mi magyarok jóleső szívmelegséggel olvassuk a szomszédos országok válogatottjában a tagadhatatlanul magyar neveket, s ha piszkos rasszisták lennénk, akkor azt is szóvá tennénk, hogy Franciaország pigmentben is a legjobb volt, bár a németek sem panaszkodhattak.

Az olimpia a legnemesebb eszmék üzleti célú kihasználása, amely vállalkozás azonban ráfizetéses. Ezt a deficitet a rendező ország állampolgárai (adófizetői) állják, miközben nagyon sokan jelentős profitot vágnak zsebre. Az ókori görögöknél még a háborúzás is szünetelt a sportversenyek idején, a modern olimpiák korában még nem sikerült elérnünk ezt a fejlettségi fokot. Sőt, kis mértékben, de tagadhatatlanul, háborúpótlék lett belőle, nemzetek közötti erőpróba. Csak a nemzetfogalom szorul (esetleg) korrekcióra.

Mert mit tehet az a hosszútávfutó, aki abba az országba született, amely a világ legjobb hosszútávfutóinak nyolcvan százalékát adja? És, a szabályok szerint, országonként két versenyző indulhat az olimpián. Amióta a sport megélhetés lett, sőt a fejlődő világ szülöttei számára kitörési lehetőség, azóta nagyon sok nemzetnek van kenyai származású hosszútávfutója, s termeli a nemzeti dicsőséget. Vagy mit tehet az a gazdag állam, amely nem dicsekedhet nagy történelmi múlttal, ellenben vágyja a nemzetközi elismerést. Például Katar, a világ leggazdagabb országa, összevásárolt egy kézilabda csapatot, és ott van az olimpián.

Se szeri se száma a nemzetet, identitást, hazát váltott sportolóknak. S van még egy csoport, azok, akik menekültként voltak kénytelenek elhagyni a szülőhazájukat, és most a NOB zászlaja alatt külön csapatként indulhatnak.

S akkor még nem beszéltünk a politikáról mint a nemzeti érzés fő letéteményeséről. Hitler megpróbálta a maga faji szempontjait belevinni a berlini játékokba, de a nemzetközi tiltakozásnak engednie kellett, a polgárjogi mozgalmak idején az afro-amerikaiak kesztyűs öklüket emelték magasba a győzelmi dobogón, és évtizedekig a két világrend kiélezett pontversenyére is odafigyeltünk, hogy melyik is a magasabb rendű. Mostanában a doppingellenőrzések kapnak egy kis politikai aromát. Meg amikor büszke kisországok nemzetihős sportolói legyőzik a szomszéd (ősi ellenség) vagy a nagybirodalom Góliátját…

A szurkoló nem megy egy kis nemzeti érzésért a szomszédba. Amíg megy a csapatnak, addig nem számít származás, sem bőrszín, a mi gyerekeink, véreink harcolnak. Amint hullámvölgy jön, elmarad a győzelmi mámor, megindul a huhogás.

Ül a szurkoló a képernyő előtt megbabonázva, azt sem fájlalva, hogy egészségtelen ételek, cukros italok meg táplálék-kiegészítők reklámjával mossák át időről időre az agyát.

És lakossági célú, közérdekű hirdetésnek álcázott politikai propagandával.