Végre a sajtó nekilátott derekasan a kórházon belüli fertőzések okának kiderítéséhez. A megoldás nem a médiától várható, ahogyan ezt feltételezné a minisztérium és a közönség ennyi hév láttán, tapasztaltán. A bajok felszámolása elsősorban az egyes kórházak bensejében zajló folyamatoktól várható, ahol a fertőzések virágzanak és naponta áldozatokat szednek. A rokon, hozzátartozó, beteg – a mentős már kevésbé, tudja, amit tud – bizalommal fordul a gyógyítást végző intézményhez, mert így szoktatták meg az elmúlt század folyamán, és bizonyos idő múltán tapasztalja a babonás vénasszonyok jóslatának beteljesülését: ha kórházba mész, még betegebben térsz haza, ha egyáltalán hazatérsz, s nem saroglyán hoznak ki. Holott a falu babonás boszorkáinak és pletykafészkeinek, a huhogó agg csoroszlyáknak fogalmuk sincs arról, mi is az a noszokómiás fertőzés, vagyis a kórházakban tenyésző egyre ellenállóbb víruscsalád, -bokor, -ősvadon.

Mi személyesen – tisztában vagyok vele, nem vagyok orákulum, cáfolhatatlan fórum, vajákos vénasszony – azt gondoljuk, hogy a tisztaság és fertőtlenítés hiánya elsősorban a kórházon belüli hierarchiában, szamárlépcsőben (latinosan, művelten: cursus honorum) rejtezik.

Egy kórházon bévül a lépcsőháztól a műtőn át a kórteremig (romániai magyarban: szalon) a legalacsonytabb társadalmi presztízzsel rendelekző beosztás a takarítóké. Most nem menjünk bele abba a csapadahelyzetbe, ha férfiak vagy nők vannak többen, akiknek kezében naponta meg kéne fordulnia a felmosórongy nyelének, és tőlük függ-e igazából a fertőtlenítószer adagolása a gyógyulásra és gyógyításra szánt helyiségek tisztántartására.

Felettük áll – ha van ilyen megbízatás, ha futja a személyzeti keretből – a tisztasági felvigyázó, akinek ellenőriznie kellene a végzett munka minőségét, fegyelmezni, fegyelmeztetni, az elégtelen munka láttán kíméletelnül elrendelni az ismétlést, a tökély elérését. Csoda ha a takarítószemélyzet utálja a felettesét (a mintaszerűt, a szabályhoz ragaszkodó merev bürökratát), és mindent elkövet, hogy mentesüljön a házi fasiszta vizslatásától. Leginkább liftes, liftkezelő zsarnok szeretne lenni, aki minden különösebb előtanulmány nélkül egész álló nap az emeletek között czanczukázik, azt ereszti fel az emelőszerkezetre, akit kedve tartja, akitől a beteg rettegnek, ezért igyekeznek megveszetegetni, aki az orvosok kegyeit élvezi, míg a takarítószemélyzetet, ha csak formás farpofákkal nem rendelkezik, az orvosi személyzet észre sem veszi, legfennebb ridegen utasítja.

A felvónókezelő azonban végeredményben – több szociológiai és hangulatjelző felmérés is bizonyítja – elégedetlen, mert hiába szállítja naponta a medikus társadalom fehér- és kék- vagy zöldköpenyes egyedeit, még sincs a kegyek és a titkok legbelső körében, hiszen mennyit is tartat leghosszabb liftút? Max. tíz percet. Ezzel szemben a műtősegédek azok ott vannak a gyógyítás csillagóráiban, a bizalom elefántcsonttornyában. Nélkülözhetetlenek. Míg a liftes használaton kívül reked, ha áramszünet csapna be vagy elromlik a járgány.

A műtősegéd főnővér vagy fő-főápoló szeretne lenni, az ápolók gyémántkoronása pedig orvos. Az orvos műtőfőorvos vagy professzor egyetemi tanszékkel, diákok serege sertepertélne sleppjében a viziten és a kontraviziten. A professzor számára az álmok álma az akadémia vagy akadémiák tagsága, hódolata, kitüntetések és külföldi meghívások naponta többször is, a szüntelen kormánykegy. A kitüntetett, elismert, tudományos munkásságáért körbenyalogatott férfi/nő egészségügyi miniszter szeretne lenni, aki aztán megmutatja ennek a rohadt bandának, hogy kell csodával szomszédos harátáridőn belül lábra állítani a honi egészségügyet.

A miniszter szeretne úr maradni minden felelősség nélkül, és irigyelni kezdi az egyszeri tudatlan és jámbor kórházi takarítót. Akinek csak végig kell törölgetnie a vaságyakat, felmosni a kövezetet. Rámordulhat a lábatlankodó másirányú személyzetre, a orvost váró közönségre. Az ő kegyeit keresik a legmulyább betegek – és ki nem az, ha a kórházába beteszi a lábát vagy beszállíttatik –, kis ajándékokkal akarják megvesztegeti, amiért a dénéá-hiénák nem áriáznak. Na most már a takarítószemélyzet letudja a nyolc órát és hanyathomlok rohan haza. Bezzeg neki éjjel nappal készültségben kell lennie... És íme, a kör bezárult.

Közben a fertőtlenítószereket hamisítják, felhígítják, eladják, tartalékolják, nem szerzik be idejében, nem elemzik laborban alkalmazás előtt. Kevés a pénz mindenre. A hálapénz könnyen halálpénzzé változhat a legsötétebb forgatókönyv szabályai szerint, mitől Isten óvjon, mert a minisztérium és a menedzsment arra képtelen. A baj az, hogy a kórházi törvényeket az egészségesek hozzák, mondta a buhuşi-i nagyrabbi – kivándorlása előtt.

A kórházi takarítók száma csökken, felmondanak nekik, kilépnek, az öregek meghalnak, fiatalok nem jelentkeznek vagy kimennek Ausztriába sírviaszkolóknak. Mindezalatt a noszokómia nem pihen, a vírusok vígan virulnak, virulensekké válnak, hiszen az adott kórházon belül senki sem hisz a kórházon belüli fertőzés lehetőségében. Védni kell a mundér becsületét, holott a mundérra is ráférne a gyakori alapos mosás, fertőtlenítés.