Az jut eszembe rögtön, hogy úgy mesélték (talán Láng Zsolt): a nyolcvanas évek második felében, ha valaki átmehetett Magyarországra, az rögtön megkérdezte az itthoniakat, hogy milyen könyveket hozzon majd. Mindegy, csak Péter legyen. Mert azzal nem lehet melléfogni. És tényleg sem EP, sem Nádas, sem Lengyel, sem Hajnóczy nem okozott csalódást, hiszen valami egészen más hangon mondtak valami nagyon is ismerőset.

Amikor először merült fel bennem, hogy én akár írhatnék is, akkor EP neve már igazi márkanév volt, olyan mint a Zanussi vagy a Philips, a kortárs irodalom leghíresebb monogramja. Sokáig nem értettem, hogy miért van néhány dolog úgy, ahogy van EP univerzumában, de ma már bátrabban tapogatózom. Mi az a grammatikai báj, például?

Miért kell a történetmondás effajta radikalizmusa? Persze tombolt a posztmodern, mindenki szétírt mindent: hagyományt, szöveget, narrátort, bevált recepteket. EP pedig figyelt. Nézdegélt. És épp ez a figyelem (nagyképűbben: a tradíció és kortárs literatúra együvé lélegeztetése) volt az életmű lényege, az idézéstechnika háttere, a frivolság motorja. Vagyis nem plágium, ahogy sokan és felületesen gondolták, hanem az, hogy a legismertebb mondat is más köntöst ölt idegen kontextusban, hogy igazából alig van saját mondat (mindannyian Isten tenyeréből csipegetünk), miközben mégis mindegyik az ujjunkból pattan ki, hol halandóként, hol halhatatlanként. És ha már van egy jó mondat (gomb), hát ahhoz már hozzá lehet varrni a regényt (kabátot). EP-nek pedig volt néhány halhatatlan gombja és elnyűhetetlen kabátja.

Nagyon nem akartam elolvasni a Hasnyálmirigynaplót, így is felzaklattak a hírek, de maga a könyv valahogy mégis megnyugtatott: az „ontológiai derű, és az, ahogy a nyelv cicázik a kórral (Hasnyálkával), még ha nem is volt új trükk az eddigiekhez képest, mégis erőt sugárzott. Reményt, bár ezt, ahogy a haldoklás kimondását is, csak kerülgette. Úgy tűnt, ha nem is legyőzhető a beléköltözött hölgy, de talán még némi hosszabbítást ki lehet csikarni. S közben írta az Egyszerű történet harmadik változatát (Blixen), hiszen eleve így tervezte, de az már nem derült ki, hogy vajon sikerrel járt-e. Torzóban maradt-e utolsó nagy vállalkozása, vagy sem.

Sokaknak a könyvheti megnyitó marad az utolsó EP emlék, én a könyvfesztiválon találkoztam vele utoljára, most könnyű lenne azt mondani, hogy bizakodónak tűnt, inkább enigmatikus volt, nem tudott és nem is akart mindenkivel beszélni erről. Hiszen minden udvariaskodás mögött mintha ugyanaz a kérdés feszült volna: meddig még?

Nagyon fog hiányozni, hiszen már azzal is elképesztően sokat tett a magyar irodalomért, hogy ott volt és dolgozott a szobájában. Hogy délelőtt nem lehetett zavarni (csak minisztertől felfelé), mert készült valami, kézzel, mert neki tényleg az ujjában volt, ami nekünk már legfeljebb a klaviatúra alatt.

Nem azt mondom, hogy EP személyesebb szövegeket írt így, de hogy a „kézművesség” nyomott hagyott a szövegen, az biztos. A testközelség. Ami oly elevenné tette a könyveket, szövegeket, szisszenéseket. Most ránk hárul a feladat, hogy úgy olvassuk őt, hogy ez a közelség még véletlenül se párologjon el.

Nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen. Én már kezdem is. Az Egy nőt veszem le a polcról vagy a Fancsikó és Pintát. Vagy csak hagyom hogy megint bevezessen a szépirodalomba.

Fotó: nol.hu