Kitörő örömmel fogadtam, hogy Románia címerének indokolatlanul túlszínezett szárnyasa visszakapta az 1992-ben elveszejtett koronáját. A kopaszság egyébként sem áll jól egy ilyen előkelő sasnak, a paróka pedig kifejezetten arisztokratikus, de fejfedő nélkül értéktelen. És hát mikor volt jobb élni, mint királyság alatt? Az volt ám a királyság!

Az új címert nézegetve – memorizálom, a reggeli himnuszéneklésem mellé majd rajzolgatni fogom – észreveszem például, hogy megmaradt az ortodox kereszt is, amit olyan makacsul tart a kis csőrében, és ami mellett, ha nem csal a szemem, sem félhold, sem Dávid-csillag, sem az ateisták egyik szimbóluma, az atom nem jelenik meg – a szekularizmus nevében. Ez is jól van így!

Ugyanakkor volna néhány szerény javaslatom, mint hű alattvalónak. Annak a címernek vissza kell kerülnie a zászlóba. Ez azért is hiányzik nekem, mert a régi címert is úgy megszoktam, még a régi himnusszal, amikor sólyom voltam az óvodában, és valahogy azóta is sóvárgom utána. Meg aztán újra kell varrni a zászlókat, és az majd fellendíti a gazdaságot!

Koronához természetesen király is kell. Van is nekünk olyanunk, ha meg nem volna, hát választunk újat. Úgy értem: eldöntik az urak, hogy ki mellett döntött az isten; ezek a demokrata reflexek, hogy így döntünk meg úgy. (Na még az kéne, meg mindenféle egyéb önrendelkezés! Nem hiányzik a pátriárka átka...)

Magyarként külön öröm, hogy visszatérünk a feudalizmusba. Egyébként is nyűg, teher, konc a kisebbségi lét meg a kultúra, aminek nem érti a többség a nyelvét sem. Megoldódik az autonómia kérdése is egy csapásra, a magyar egyházak pedig egyesülnek a Román Ortodox Egyházzal, így könnyebben egyeztethetnek a homofób aláírásgyűjtésekről, és a Maros megyei pap, Rafail Lukács is boldogan alszik majd, hogy újra ortodox lett a magyar.

Jobban alszom majd én is. A kunyhó ablakából látszik csak igazán a palota nagysága, a benne lakók nagysága – és erős népünk új iránya előre a múltba.

Fotó: adevarul.ro