Két dolog miatt marad emlékezetes számomra ez az EB.

Először is a kiscsapatok miatt, amelyekkel szemben egyszer s mindenkorra félre lehet tenni a vállveregetős lenézést. Persze Albánia nem villantott nagyot, egyszer nyert a középcsapat státuszában megingó, és lassan lefelé csorgó Romániával szemben. De Izland és Wales (főként Wales azzal a parádés góllal a belgákkal szemben) megmutatta, hogy kis szúnyog is tud nagyot csípni, és bizony vakarta is kezdte a fejét a világ (főként a nagycsapatok), hogy oda a gólarányjavító, könnyű győzelmek kora, s talán már ahhoz sem kell sok idő, hogy komolyan beszéljünk a gibraltári lestaktikáról.

Ettől függetlenül nem lenne jó, ha megszavaznák a negyven csapatos VB újonnan előkerült ötletét. (Ne reménykedjünk, majdnem biztos, hogy nem az európai csapatok számát növelnék meg.) Az már valóban túl sok lenne, a befogadó, a fociőrült szemszögéből. Mert én például imádom a csoportköröket, amikor minden csapat leteszi a névjegyét, és már hallani a leendő tragédiák és drámák első hangjegyeit, a csellók mély, dörmögő futamait (a spanyolok kiesése például Brazíliában). Látni, hogyan lendülnek bele az óriások és hogyan szaporázzák azok, akikre korábban nem is gondoltunk. Negyven csapatnál viszont már elvesznénk a dzsungelben, mire eljutnánk az első kör végéig már azt se tudnánk, mi történt az elején. És ez a részvétel rangosságát is csökkentené. Bár kétségtelen, hogy ehhez hasonló érveket hoztak fel a most kibővített EB ellen is.

De ez mind eltörpül amellett, hogy végre mi is megtaláltuk magunkat ezen a térképen. És ennek végre lehetett örülni. Önfeledten, körutat lezárva, várost megbénítva. Hiszen nem épp ezt az örömöt hiányoltuk leginkább ebben a mindenféle félelmektől és rögeszméktől megsavanyodott életünkből? De igen, és mégsem voltunk felkészülve rá. Jól látszik ez abból, hogy milyen sokan nem tudták a helyén kezelni ezt az örömet. TGM-től kezdve azon ismerősökig, akik elhúzott szájjal fejtegették, hogy bezzeg más sportsikerek miatt (a hokisok helytállása a vébén, egy újabb olimpiai kvóta stb.) bezzeg nem őrül meg senki. Megint mások pedig megvetően, olyan dávidibolyásan jelentették ki, hogy nem értenek a focihoz. Mintha legalábbis a lesszabály ismerete kellene ahhoz, hogy megértsük az ünneplés lényegét. Mert igen, ünneplés volt ez, és nem nacionalista hőzöngés, nem kiállás Orbán mellett, pláne nem a politikája védelmében. De úgy tűnik, nálunk a gólörömet is ketté lehet metszeni, szikével, pont közepénél, hogy legyen neki jobb és bal fele. A jobb édesebb, a bal fanyarabb. A legfurcsább pedig az volt, amikor ezen értetlenkedő barátaim csontig meghatódtak az izlandi drukkereken, hogy jajistenem, kivonult eléjük a fél ország. Megint mások pedig a „homogén” izlandi néptől hatódott meg, és azt kívánta bár a magyarság is ilyen lenne. Mármint cigányoktól és zsidóktól mentes, kérdeztem majdnem.

Szóval épp ezt nem értjük, vagy nem akarjuk érteni: a pillanatnyiság csodáját. Még ha ez olyan szörnyen romantikus, giccses és tizenkilencedik századi is. Azt, hogy az ünneplő tömeg csak az ünneplés percében homogén, de amúgy ezer akarat és identitás mozgatja, ami majd ugyanúgy szétszórja az ünneplés után, ahogy előtte is. De hát épp attól képes ünnepelni, hogy félrerakja a maga fél- vagy negyedigazságát, hogy át- és megélje azt, ami az orra előtt zajlik. Mert az ünnep feloldoz még a saját igazságaink alól is (nemkivált a tévedéseink alól), hogy elfogadjuk a másét, úgy örüljünk vele, hogy nem is tudjuk, ki ő igazából, mert épp elég az a tény, hogy mellettem áll, és ugyanazt üvölti, amit én: Szép volt, fiúk!

Vagyis nekünk már édesmindegy ki nyer holnap. Mi már úgyis nyertünk, hogy egy kicsit megint veszítsünk.

Fotó: vasarhely24.com