A kizárt egykori elnök közeli sajtóslánynak, a liberálisok által tárt karokkal és kényelmes pártfotellel (ágyikóval?) fogadott Hadriánkának fogalma sem lehet az egykori huszonhárom éve elhunyt kommunista párt módszereiről. Szegénykém azt gondolja, hogy amott, akkor és azok demokráciát játszottak, állítván legalább mímelték a népuralmat, midőn egy embert kizártak a pártból. Meghallgattak, mondja, mielőtt úgy döntöttek, hogy eltávolítanak a munkásosztály élcsapatából, abból a gyülekezetből, ahol a különös makacsok makacskodtak néppel, természettel, az emberek szabadságóhajával, az általános jólét meghonosításával szemben.

Nem asszonyom, nem sajtóbabám, nem volt semmiféle meghallgatás. Ha valakit a büró elé rendeltek, ha valakit beidéztek az alapszervezet vészbírái elé, ott az elvtársak egyáltalán nem voltak kíváncsiak a véleményedre, esélyt sem adtak védekezésedre. Nem védekezést vártak el, hanem töredelmes beismerést, térdre borulást, és ha nem lett volna súlyosan klerikális vonatkozása a ceremóniának, a párt lábának megcsókdosását. Ja persze, akkor sem lehetett nyert ügyed, ha vállaltad a soha el nem követett bűnök önkéntes halmozását. Magadat lealacsonyítottad, hogy szabadlábon távozz legalább az ajtó alatt.

Akit kizártak a pártból, az számíthatott arra, hogy a kizárást követően rövidesen vádemelés következik, majd bírósági (politikai, gazdasági természetű, esetleg polgári) per, ahol csak a hivatalból kirendelt ügyvéd „védelmére” számíthattál. Nyert ügyed sosem volt. Nem is lehetett, mert nem vállalta egyetlen ügyvéd sem a pártügyésszel vívott csatát. Legfeljebb enyhítésre számíthattál, mondjuk, nem kenderkötéllel, hanem selyemzsinórral köttek fel. Koncepciós perek voltak, a kommunista párt világmegváltó koncepciójának lenyomatai.

… De nem is ezt akartam volna elregélni, hiszen ezek ma már közismert dolgok, a történészek elég elrettentő esetett fordítottak ki a múlt sírjából, hanem arról szeretnék beszélni, hogy megnőtt az átülések száma, gyakorlata. Bevett praktika. Hadránka is efféle elhagyó, pártot változtató, új elvtársakra találó volt. Csak azzal nem számolt, hogy bár az a párt nevében szabadelvű, a valóságban igencsak szűken értelmezett szólásszabadságot követel meg tagjaitól. Olyasmiről fecseg a kizáró nyilatkozat, hogy A. S. nyilvános megszólalásai ellentétben kerültek a párt elveivel.

És ez tűrhetetlen állapotot teremtett. Röhög a vakbelem, mondtuk a pártállam éveiben ezelőtt kábé negyven évvel. Vagy a válltömésem. Elvekről beszél e párt, amikor elveknek, ideológiáknak a szó klasszikus politológiai, filozófiai értelemben értékelhető ideái nincsenek, nem is voltak. Ezek ti. mostanában egyáltalán ismeretlen fogalmak a román politikai életben. Szegény kis muris mini-Kogălniceanu (a nevére sem emlékszem, csupán szavaira, gesztusaira, fizimiskájára) a kilencvenes évek hajnalán, amikor a pártokká pártosultak nosztalgiák, elaggott ideológiákat felületesen megemésztő filoszok, pénzszerzők, aprozári tolvajok, tegnapi szekusok, megtévesztett rigó- és paprikajancsik, akkor jött elő valamiféle liberális elvekkel.

Elsodorta őt az élet, a hajókötél, amelyet a jövendő államelnök még nem tudott elkótyavetyélni. Azóta hajókötél sincs, amivel parlamenti helyeikhez lehetne kötözni a mandátumot szerzett szarkákat.