Papp Sándor Zsigmond: Bud Spencerre várva

Elment hát gyermekkorom Piedónéja, a húsos kezű, melák pofonosztogató, Bud Spencer is. Szomorúnak kellene lennem, de talán épp ez lenne legkevésbé összeegyeztethető az ő emlékével. Sírni egy bohócért? Amikor épp a nevettetés éltette?

Bohócot írtam, hiszen inkább volt az, a szó jó értelmében, mint színész. Jellemépítése, eszköztára ugyanis kimerült az összehúzott szemben, a félig nyitott szájban, és a dörmögésben. Mindezt viszont álmából felkeltve is hitelesen hozta. De hát épp a közönség volt az, aki nem is kért ennél többet. Még ha lett is volna képessége hozzá, akkor is egetrengetően nagyott bukott volna Hamlet szerepében a színpadon.

Mindemellett csupaszív ember volt, ez kiderül önéletrajzi, sztorizgatós könyveiből is; ezek egyike a 80 év alatt a Föld körül, melyben például azt írja nem kis büszkeséggel Terence Hill barátjának: „Lefogadom, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a mi kis kettősünk hatására jelentősen megemelkedett a világon a bab és a csirke fogyasztása. Valahányszor csak bemutatták valamelyik filmünket a tévében vagy a moziban, a mi étvágyunk átragadt a nézőinkre, akik aztán buzgón követtek minket a nagy zabálásban is.” Igen, talán épp ebben voltak a legnagyobbak a degeszre tömött önfeledtségben, meg a naiv hitben, hogy a legbonyolultabb problémák is elintézhetők néhány pofonnal. Sőt: ahol pofon van, ott eleve nincs is probléma, az igazság csattanva győzedelmeskedik.

Ismerősöm mesélte, hogy Olaszországban nem tartották őt nagyra (erre különben panaszkodott is a könyveiben, interjúiban), kicsit úgy kezelték, mint errefelé Győzikét. Németországban és nálunk viszont töretlen volt a sikere, századjára is műsorra tűzött filmjeivel sem lehetett bukni. A melák, lassan és megfontoltan mozgó igazságosztó – parti nagyosan – egyenesen a magyar néplélek szívébe talált, hiszen nálunkfelé mindig is volt igény ilyen hősökre. Akik orrba vágják azt, akiket mi nem tudunk vagy merünk. Akiket nem állít meg se rendőr, se fal, s közben nem félelmet sugároznak, hanem valamilyen kedves együgyűséget. (Vagyis nem kell attól tartani, hogy a diadal után fejbe szállt dicsőséggel, minket is elkezd majd pofozgatni, ahogy azt a ká európai tapasztalat nagyon is jövendölte volna.)

Rejtő link hősei után végre megint volt egy szerethető figura, aki jobban hitt a pofonokban, mint a tízparancsolatban. És ezt minden alkalommal be is mutatta, fáradhatatlanul. A lelkesedést mi sem mutatja jobban, mint hogy magyar alteregója is lett (Bujtor István), más kérdés, hogy a Csöpi-filmekből nekem sokkal inkább a nem túl penge Kardos doktor (Kern András) karaktere maradt meg leginkább. Mintha ő lett volna a legmagyarosabb az egész koppintásban.

Őszintén szólva elég hamar kinőttem belőle, és egy idő már a nosztalgia is kínos volt, mintha a felnőttség kipofozta volna belőlem a naiv hitet, hogy így is lehet. Hagymás babbal és lapos poénokkal is le lehet győzni az ellent. Vagy legalábbis a rosszkedvet, a gyanakvást, ami szintén népbetegség, akárcsak a hősökre való gyermekded várakozás. Hagyjuk a dagadt ruhát másra. Így lett ő olaszként hungaricum. Döbrögiként Lúdas Matyi. Aki nem háromszor fizette vissza a kölcsönt, hanem ahányszor csak kellett, végtelenítve. Maga volt a fricska és a saller, mert ebből biztosan ért mindenki. (Ezért is lesz újra és újra népszerű a budspenceres verbalitás, mert épp ezt ígéri a gyermekké lefokozott tömegnek.)

Az érvek itt valahogy túl fineszesek, így eleve gyanúsak, meg aztán minek is agyalni, amikor egy balhoroggal is elintézhető az ügy, és akkor még az is jó, hogy a másik olyan viccesen pökködi ki a fogait. Talán maga se tudott róla, de ő is olyasféle szelep lehetett a Kádár- vagy Ceausescu-korban, mint Hofi. Aztán jött velünk a bizonytalanságba, meg az újra megtalált gyűlölködésbe is.

Ezt szerettem benne, aztán valahogy emiatt is távolodtam el tőle. A világ valahogy jóval bonyolultabb, azt hiszem, ez a felismerés csattant legtöbbünk arcán. És már máson, másféle vicceken akartam nevetni. Másféle koreográfiával. Felnőttem, és ő már nem tudott visszacsalogatni. De ebben már nem ő volt a bűnös.

Kimaradt?