Szoknom kellett az érzést.

Nem is azt, hogy kicsordult a könnyem örömömben a meccs után, hanem hogy mennyire jó volt másnap. Egyrészt ízlelgetni a csoportelsőség tényét, felfogni az előttünk hirtelen megnyíló esélyeket, hiszen ezek mind-mind olyan fogalmak, amelyeket szinte már teljesen elfelejtettünk a magyar válogatotthoz kapcsolni. Már a költők sem voltak képesek mindezeket egy mondatba terelni. És ez már akkor is megérte, hogy ha most hirtelen minden zuhanórepülésbe váltana (ne így legyen!), mert ez a négy mámoros nap mindent megért.

Másrészt, hogy – és épp ez a foci felfoghatatlan ereje – másnap borbélynál, könyvesboltban, villamoson, egyszóval: mindenhol újra és újra szóba került a meccs, teljesen idegen emberekkel kezdtük latolgatni az esélyeket, vigyorogva, és semmi furcsaság nem lett volna abban, ha a gondolatmenet végén búcsúzóul megöleljük egymást.

És ez már-már felfoghatatlan. Mintha egy lélegzettel elfújták volna rosszkedvünk telét, hogy valami friss és harsogó tavasz támadjon a helyén. Én már nem is reménykedtem abban, hogy valaha meg fog állni a körúti villamos, a város egyik legfontosabb járata, mert az ünneplő emberek elözönlik az utcákat. Mi lesz itt, ha még annál is tovább jutunk, mint amiről most álmozunk? A végén még a jobbikos fogja ölelgetni a libsit a Margit-szigeten?

Bár épp ez a legjobb az egészben, hogy most ez egyáltalán nem számít. Az örömben egyesül az, ami máskor oly élesen áll szemben, és szinte meglep a szürreális gondolat, hogy az egész város a barátom, bárkit meghívnék most egy sörre.

Harminc éve nem kovácsolta közösséggé a magyarokat a foci. Harminc éve nem lehetett érezni azt, amiről Mándy ír oly varázslatosan A pálya szélén című kisregényében, és amit Minarik Ede a filmben (Régi idők focija) így foglal össze örök sóvárgással: Kell egy csapat. Hát most van. És végre tényleg szerethető. Persze voltak korábban is sportsikerek, olimpiák, kézilabda- és jégkorong-tornák, de a futball mágikus ereje (ez most újra bebizonyosodott) egészen más. Hiába nyert BL-t a Győr vagy olimpiát Szilágyi Áron, a körúti villamos nyugodtan döcögött tovább.

Persze azért mégse lennénk egészen magyarok, ha néhányan nem töprengenének máris azon, hogy bizony a focisikerek mennyire legitimálják a jelenlegi kormányt és annak törekvéseit. Mert ezzel majd igazolva látják minden korábbi döntésüket, ámokfutásukat, és Orbán Viktor lesz minden jó eredője és végpontja.

Kétségtelen: van benne valami. Ám a foci még ennél is furcsább jelenség. Hiszen amikor ’86-ban tizenéves kamaszként kidrukkoltam a Steaua BEK-győzelmét, akkor meg se fordult a fejemben, hogy én a Kárpátok Géniuszának csapatáért szorítok, hogy végeredményben a diktatúra diadalát akarom oly vehemensen. Pedig ki is használták amennyire csak lehetett Duckadam védéseit, a Kondukátor fürdött a csapat sikerében. Ám az is világossá vált, hogy nincs az a focisiker, ami véglegesen bebalzsamozhatná a hatalmat, ha azt le akarják váltani. (És e tekintetben csak véletlen, hogy épp a véres bukás évében kap ki a Steaua nagyon simán a BEK-döntőben 4-0-ra a Milantól.) Mint ahogy azt is tudjuk, hogy ’54-ben a vesztes vébédöntő után hajszál híján forradalom tört ki Pest utcáin a csalódott drukkerek révén, ami nagyban hasonlított a két évvel későbbi események koreográfiájára. Az akkori történésekről Benedek Szabolcs írt remek regényt (Focialista forradalom), érdemes elolvasni.

Vagyis nem a pályán dől el, ami az urnákra tartozik, még ha olyan jól lehet is sütkérezni a siker éltető fényében. Így hát azt mondom, örüljünk tiszta szívből, és gondoljunk arra a nagyon is bizsergető érzésre, hogy egy Izland elleni győzelem esetén, akár a csoport élén is végezhetünk. Hát hogyan tudná ezt überelni a politika?

Fotó: 4cdn.hu