Az orlandói tömegmészárlás feldolgozása egyelőre kevés meglepetést okozott. A szélsőjobboldal ráhúzta a vizes lepedőt egy szerinte homogén vallási és etnikai közösségre (rendszerint arabnak nevezik a muzulmánokat, akiknek mindössze egyötöde arab), a regresszív baloldal és a liberálisok egy része pedig mindent megtesz azért, hogy elkendőzze a kiváltó okok egyikét: a vallást.

Vannak ugyanakkor, akik tagadják, hogy mindez egy homofób akció lett volna. Ezt a téveszmét képviselte a Sky News műsorvezetője és egyik meghívottja is, akik hajlandóságot sem mutattak annak elismerésére, hogy kifejezetten az LMBTQ-közösséget érte támadás – talán azt sem értették, hogy Owen Jones miért hagyta el a stúdiót. Jones előtte még többször visszakérdezett: ha egy zsinagógában történik, azt sem ismernék el antiszemita támadásnak?

A szélsőjobb „érveit” nem nehéz visszautasítani. Sokuk vélhetően maga sem gondolja úgy, hogy egy teljes közösséget megillet a bélyeg, bár azt valószínűnek tartom, hogy a hozzájuk elérő információk erősen szűrtek (kösz, Facebook, kösz, Google), és már régen nem látnak fuldoklókat, dolgozókat, szeretőket, csak sötétbőrű, szakállas, felháborodott fiatal férfiakat, akikből „gyanúsan sok van”. Az orlandói mészárlás ürügy arra, hogy a gyűlöletüket megerősítsék, és a legbizarrabb módon a szexuális kisebbségek oldalára álljanak pillanatnyi időre, mint ahogyan azt a svéd nácik muzulmán-negyedbe szervezett Pride-ja illusztrálta.

Számomra hasonlóan aggasztó az a kétségbeesett tagadás, ami nem csak a rossz diagnosztizálás miatt káros, de a szélsőjobbot is megerősíti – éppen a szemmel látható hamisítása miatt. Többek között Maajid Nawaz Ismerd be: ezek a terroristák muzulmánok című szövege hívja fel a figyelmet arra, hogy miközben a muzulmánok stigmatizálását szeretnénk elkerülni (nyilván, joggal), addig a vallást húzzuk ki a képletből, és olyan kisebbségeket helyezünk be, mint például a mentális problémával küzdők („mintha ők eleve hajlamosak volnának a gyilkosságra, vagy a cinikus iszlamisták és dzsihadisták általi manipulációra és kihasználásra immunisak”, írja).

Mondani sem kell, hogy nem csak a muzulmánok egy része hajlamos hasonló akciókra. Tavaly ultraortodox zsidó késelt melegeket egy felvonuláson, az ugandai homofób atrocitásokhoz pedig amerikai keresztények is hozzájárultak – miközben ennek természetesen ellenpéldáját is látni minden vallásban. A romániai homofób petíciót már említeni sem kell.

Nyilvánvaló, hogy a vallás – vagy a világi ideológiák – képesek táplálni, kiaknázni és legitimálni a bennünk levő frusztrációkat, a dühöt, gyűlöletet, egy esszencialista és determinisztikus világképpel nyakon öntve. Olyan valóságban akarunk élni, amelyben minden a helyén van, az ehhez kapott szűkre szabott tudásunk pedig gyakran teljesnek és megingathatatlannak tűnik előttünk. A család márpedig olyan, amilyennek mi gondoljuk, a homoszexualitás bűn/betegség/divat/evolúciós zsákutca stb., a nemzetek hermetikusan elzárt, organikus kultúrákat jelentenek stb. stb. stb.

Mindezek téves elképzelések, és mivel éppen a hangzavar bénít meg (vö. Stanisław Lem: „mit tehetünk akkor, ha a fontos tény elvész a hamisítványok áradatában, az igazság hangját túlharsogja a fülsiketítő lárma?”), atomizálódott, hiányos tudások kétségbeesett harcának hálózatában élünk. Ahhoz, hogy függetlenné legyünk, örök szkeptikussá kell válnunk: semmilyen kinyilatkoztatás, hagyomány, autoritás, semmilyen dogma, idézett passzus, ismételgetett, ordított, súgott állítás, semmilyen elszigetelt példa, kiemelt történet nem áll meg a lábán feltétlenül. Mindent meg kell kérdőjelezni.

Fotó: vanityfair.com