Tizennégy évesen ültem le annak idején a szovjet-magyarra, és most negyvennégy évesen az osztrák-magyarra. A két meccs között szinte teljesen megváltozott a világ. De még a foci és a focihoz való viszonyunk is. Nyolcvanhatban magabiztosan utaztunk ki Mexikóba, egyes külföldi szaklapok már-már titkos esélyesként kezelték a magyar válogatottat, és jól emlékszem Garaba mosolygós nyilatkozatára: a döntőt veszítsük el. Most szinte mindenütt az utolsók között tartanak számon, az is kisebb csoda lenne, ha tovább jutnánk a cseppet sem félelmetes csoportunkból.

Annak idején úgy ültünk meccset nézni, hogy na, mikor rúgjuk az első gólt, most úgy, hogy jaj, csak ne kapjunk egyet az első félidőben. Akkoriban a fél világ a csatárainkról beszélt (leginkább Détáriról), most mindenki a védősorunkat dicséri, hogy velük talán kihúzhatjuk valameddig. De talán nem is ez a legfontosabb változás, hanem az, ami a foci identifikáló erejéből megmaradt. Nyolcvanhatban három-nullra vertük a brazilokat, mostanában évek óta nem akadt egy nagyobb skalp a „gyűjteményünkbe”. Akkoriban még drukkolhattunk egy UEFA-döntőig menetelő Videotonnak, ma a klubcsapataink a selejtező selejtezőiben esnek ki, évtizedek óta nem kerültek semmilyen kupa közelébe, még a feltételezés is röhögésbe torkollna egy komolyabb kocsmában.

Lassan, de biztosan más sportágakra tevődött át a hangsúly. Vízilabda, kézilabda, úszás, jégkorong, kajak-kenu sikerekből épül fel az a kevés illúzió, ami még a „sportnemzethez”, a világ „élvonalához” köti a magyar csapat személyében az egyszeri szurkolót.

De túléltük, hogy már nem retteg tőlünk a fél világ a gyepen. Néha persze jól jön egy kis káröröm, például a túl korán örvendező norvégokkal szemben, de ennél több már nehezen fér bele. Stabil vébé részvevő nagycsapat nem fog megremegni előttünk, még akkor se nagyon, ha a korábbi nagyobb tornákon mindig akadt egy-egy kiscsapat, amely meglepetést tudott okozni.

Nem is lenne ezzel gond, ha mostanában nem lenne állami törekvés, hogy újra visszakerüljünk a sportok királyának tartott foci térképére. Ha nem éreztem volna csiklandozó elégtételt, amikor a Felcsút kiesett a magyar bajnokságból. Hiszen nem is kell mondani: Felcsút vált mindannak szimbólumává, ami korrupt, visszataszító és erkölcstelen a mai kormányzásban. A fényesre csiszolt kivagyiság. Mindaz, amit csak eltolni tud magától a tiszta viszonyokban még reménykedő átlagember. És ennek árnyéka néha a magyar csapatra is rávetül, épp azért, mert annyira várják tőle az önigazoló győzelmeket.

Persze úgysem lesz ez másként most sem: a gólnál eszemet vesztve üvöltök majd, és körberohanom a szobát, az esetleges győzelmet megsiratom, ahogy vélhetően azt sem fogom tudni száraz szemmel végignézni, ahogy harminc év után megint felhangzik a magyar himnusz egy igazi nagy tornán. Eddig a himnuszok alatt volt idő bekészíteni sört, kaját, elvégezni még ezt-azt a kényelem érdekében. De most végre a himnusz is elengedhetetlen része a meccsnek. Az arcokon lévő feszültség az enyém is. És végre nem a kívülálló nyugalmával ítélkezem cselek és passzok felett, hanem vége tétje lesz egy egyszerű bedobásnak is. Amit a más nemzetek csapatai iránti szimpátia csak részben tudott megadni.

Valami mégis megváltozott. Valami mégsem lesz olyan már, mint volt. Már nem leszek szomorú, ha nem sikerül. Nem fogok olyan döbbenetet érezni, mint akkor, a hat-nulla után. Nincs az a gólkülönbség (hiszen azóta volt már 7:1 és 8:1 is), ami meg tudna rendíteni. Nem jár át majd a fájdalom és az üresség, nem szűnik meg a világ. Egy óra múlva már a következő meccsen fogok szorítani valamelyik csapatnak.

Lehet, hogy ez már a felnőttség jele. Vagy a kiábrándulásé? A cinizmusé? Vagy ez már a politika mellékíze? Nem tudnám megmondani. De néha attól félek, hogy a fájdalom hiányával épp a lényeg vész el. Hiszen milyen szurkoló az, akinek nem fáj a vereség? Milyen azonosulás ez? Milyen tét?

Pedig pont ez tűnt el a harminc év alatt. Hogy még belém se nyilall. És amikor legyintve a távkapcsoló után nyúlok, már csak ez sajog bennem. A túl nagyra nőtt közöny.

Fotó: radikal.ru