Szinte már kiéhezetten várom a Magyar Művészeti Akadémia közgyűlését, hiszen ott mindig történik valami. Tavaly Gulyás Márton tiltakozása (vitát szeretett volna kezdeményezni húsbavágó kérdésekről az erre igen fogékony tagság előtt) torkollott némi zsidózós, lökdösődős performanszba, melyet Marton Éva éneklése színezett örökérvényűvé. Idén már nem is engedték be az újságírókat a közgyűlés tereibe, hanem egy különteremben tévén nézhették az eseményeket.

A Magyar Nemzet tudósítója szerint talán azért is lehetetlenítették el az újságírók munkáját, mert Fekete György szerint a hazai médiumok jelentős része „úgy kezeli az akadémiát, mintha ott nem folyna érdemi munka, sőt a köztestület egyenesen a magyar művészet tönkretételén dolgozna”. És valóban, bár így lenne pontosabb a felismerés: a magyar művészet rajtuk kívül eső részének tönkretételén munkálkodnak, már azzal is, hogy egyre nagyobb részt vonnak magukhoz a kultúra finanszírozásából és ellenőrzéséből. Már azzal is, hogy lassan az MMA erdejétől nem látszik a fa.

De nem is ez volt a legszebb pillanata a kincsesbányának számító közgyűlésnek. Hanem amikor Pap Gábor Magyar Örökség-díjas művészettörténész átvette az MMA életműdíját. A köszönőbeszéd érdemi mondandóját képtelen vagyok összefoglalni (táltos ló, boszorkány, aranylovak, gaz csábítások kaptak benne fontos szerepet), majd jött a hab a tortára: „Ez a hamis bálvány lehet egy Nobel-díj vagy egy Oscar-díj”.

Könnyen lehet, hogy a szónok a mesemondás diszkrét hevében nem fogalmazhatott pontosan, hiszen befogadó énünk azt súgja, hogy nem Szent-Györgyi Albert vagy Gábor Dénes, és nem Rofusz Ferenc vagy Szabó István hamis bálványairól szól a parabola. S talán még nem is arról, amit Dalos György említ a 168 órában a Kertész-nekrológjában, miszerint errefelé Liszt Ferenc óta gyanús minden külhoni siker. A mese ennél jóval laposabb. Mert a Nobel-díj is csakhamar táltossá válna csúf bálvány helyett, ha a svéd kollégák azokat ismernék el odakint, akiket – valamilyen csoda folytán – az MMA súgna nekik. Jókai Anna vagy Ács Margit Nobel-díjáért két Kertészt és egy Nádast is elnéznének a hazai sámánok. Mert a mellőzésnél már csak az megalázóbb, ha olyanokat díjaznak, akiket nemhogy művésznek, de még igaz magyaroknak sem tartunk valójában. Akik nem a múlt megszentelt darabjáról beszélnek, és nem úgy, ahogy azt illene. Vagy akik egyáltalán beszélnek, ahelyett hogy hallgatnának.

De akkor újra feltenném a bátortalan kérdést: az sem számít a magyar művészet tönkretételének, legyalulásának, ha finoman lenézzük a magyar irodalom és film nemzetközi sikerét? Hogy inkább pusztuljon a bálvány is, csak azoknak ne jusson a vitrinbe? Az világos, hogy még a látszat kedvéért se nagyon hajlandók örülni a sikernek, ha az nyilvánvalóan holmi összeesküvés, zsidólobbi eredménye. De ettől jobb lesz a magyar művészetnek? A táltos ezzel valóban el tudja pusztítani a gonosz boszorkányt? Vagy ő is csendben vele hal? A maga hősies vízfejével, hogy még ezt sem látta előre?

Meg tudom érteni az egyéni frusztráltságot, hiszen mindannyian Shakespeare vagy Dante arcképét szeretnénk látni a magunk gyűrött és leharcolt vonásai helyett a tükörben. Magunk mellé ültetni az örökkévalóságot, mint farokcsóváló ölebet. De ha már egy olyan testülettől kapunk életműdíjat, amelynek nevében ott virít a magyar művészet, és amely kőkemény adóforintokat (értsd: közpénzeket) vág zsebre a cím árnyékában, akkor talán nem az lenne az üdvös, ha két percre félretesszük a zsémbességet, a hiúságot? Már csak a fotók és a különteremben írt tudósítások miatt? És kicsit úgy viselkedünk, mintha a magyar művészet jelentene is valamit? Ostoba, idejétmúlt, szájszagú, de azért tán erős közösséget?

Vagy ha nem, ha mégis szabadságharcos hevülettel akarunk küzdeni a szélmalmokkal, akkor mondjuk ki nyíltan, hogy az MMA megfejtése nem is annyira fennkölt: a Mi Művészeti Akadémiánk. És akkor tán ennek arányában tartani kicsinyke markunk. Vagy tán úgy van ez, hogy minél nagyobb a marok, annál nagyobbra nő a mellény is?

Fotó: magyarno.com