Sikerült megtörnie a német vasladyt a török pasának? A már-már kamikazészerűen elvhű német kancellár beadta a derekát Törökország nagyhatalmú, önnön nagyságától elbódult urának? A demokráciát és jogállamiságot sajátosan értelmező Recep Tayyip Erdogan török államfőnek sikerült az, ami annyi európai nehézfiúnak nem – megtörte Angela Merkel törhetetlennek tűnő gerincét? Tényleg sajtó- és véleményszabadság-ellenes lépésre kényszerítette a konok német kancellárt?

Ilyen és hasonló kérdések mentén folyik néhány napja a vita miután a német kormány beleegyezésével bírósági eljárás indul Jan Böhmermann német humorista ellen, aki a német közszolgálati televízióban a török elnököt nagyon durván sértő gúnyverset olvasott fel.

A helyzetet élezi az, hogy a kormánydöntés tulajdonképpen a Merkel döntése volt. Ankara hivatalosan kérte a német kormányzattól a büntetőeljárás elindítását, amihez azonban a kormány beleegyezése kellett. Mivel a koalíciós kabinet a kérdésben megosztott volt és patthelyzet állt elő, a kancellárnak kellett dönteni, Merkel pedig úgy határozott, hogy döntsön az igazságszolgáltatás. Amint az várható volt, nem aratott osztatlan sikert: ellenzéki oldalon, a Balpárt máris a német sajtószabadság végét vizionálta, a koalíciós társ SPD sem örült, és a civil társadalom nem kis hányada is rossz néven vette.

Nyilván kényes szimbolikus kérdésről van szó, amiben nem könnyű dönteni, főképp olyan esetben, amikor egy kicsit mindenkinek igaza van. Európát és a német társadalmat joggal irritálja, hogy az Unió (látszólag vagy ténylegesen?) kompromisszumokat tesz a török kormányzat irányába a menekültkérdés megoldási kényszerének szorításában, azzal az Erdogannal egyezkedik, aki lábbal tipor mindent, ami az európai értékrend szerint szent és sérthetetlen – emberi és kisebbségi jogokat, szólás- és sajtószabadságot egyaránt.

Ez a kérdés még nyitott, hiszen mindeddig nem tett olyan lépést az Európai Unió vagy Angela Merkel, amely elvi kompromisszumot jelentene. A menekültkérdést súlyosságánál fogva nem lehet mellőzni, nem lehet azt mondani, hogy nem tárgyalunk Ankarával, mert Erdogan elcsalta a választásokat, felszámolta a szabad sajtót, ellehetetlenítette a szólásszabadságot, börtönnel sújtja mindazokat, akik rá és a hatalomra nézve sértő vagy nem túl hízelgő véleményt nyilvánítanak, hogy a népirtás határát súrolja az, amit a kurdokkal művel. Ettől még tény, hogy Törökország évek óta több millió menekültet fogad be és tart el, s ha nem akarjuk, hogy Európába jöjjenek, ha nem akarjuk, hogy a háború elől menekülőket a tömegnyomor ölje halomra a menekülttáborokban, akkor anyagilag segíteni kell. Európa egyszerűen nem nézheti tehetetlenül kerítései mögül azt a humanitárius katasztrófát, ami a Szíriával és Irakkal határos országokban kibontakozni látszik. Az anyagi hozzájárulás nem engedmény, hanem kötelesség.

Az viszont tényleg megengedhetetlen kompromisszum lesz, ha Erdogan fenyegetésének engedve Brüsszel megadja a vízummentességet Törökországnak júniusig, akkor is, ha Ankara nem tesz eleget a feltételeknek. És még elfogadhatatlanabb lenne az, ha a menekültválság oltárán feláldoznák az EU bővítési elveket, s felgyorsítanák Törökország csatlakozását, uniós taggá tennék Erdogan birodalmát. Ez rövidesen kiderül, bár bízom benne, hogy Brüsszel és Merkel megtalálják a szükséges kompromisszumot.

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy nem a Jan Böhmermann-féle mocskolódással lehet megelőzni a vizionált elvtelen kompromisszumot. Merkel, véleményem szerint, a lehető legbölcsebb döntést hozta, és vállalta annak következményét, hiszen nyilván tudta, hogy nem fogják érte tapssal jutalmazni. Csakhogy a jogállam ott kezdődik, hogy saját jogrendszerünket tiszteletben tartjuk és törvényeinket alkalmazzuk. A német büntetőtörvénykönyv immár elhíresült 103., úgynevezett felségsértési paragrafusa szerint a más országok intézményeinek és képviselőinek megsértése büntetendő. A jogszabály szerint csak a sértett fél kérésére és a német kormány felhatalmazásával indítható meg az eljárás, és három év börtönbüntetés is kiszabható. A sértett fél kérte, Merkel jóváhagyta, de ezzel egyidőben azt is jelezte, kezdeményezi a jogszabály módosítását, a 19. századból származó felségsértési paragrafus eltörlését, mert arra ma már nincs szükség. Azt is hangsúlyozta, az eljárás megindításának engedélyezése nem azt jelenti, hogy a német kormány bűnösnek mondta ki a humoristát vagy dönteni szeretne abban, hol húzódik a véleményszabadság és a sértegetés határa, ennek eldöntését az igazságszolgáltatásra bízza.

Tulajdonképpen tehetett volna mást Merkel? Mondhatta volna azt, hogy túl avítt már az a paragrafus, hagyjuk a fenébe, Erdogan különben is egy ócska diktátor? Aligha tehette volna, míg a jogszabály jelenlegi formájában létezik. És ha mégis így dönt, akkor mi lett volna a garancia arra, hogy más törvények tiszteletétől is nem tekintenek majd el a jövőben? És mi van akkor, ha valakinek majd kedve szottyan niggerezni Obamát, macskazabálózni az olasz államfőt, ferdeszeműzni a kínait stb., mindezt a közszolgálati tévében?

Kétlem, hogy ez lenne a sajtó- és véleményszabadság. Amit Böhmermann művelt, az minden volt, csak nem humor és nem bírálat, az egyszerűen olyan gyalázkodás volt, ami gusztustalansága és otrombasága mellett egy népet és legalább két kisebbségi közösséget is sértett. Az ő gúnyverse előtti gúnydal, ami ugyancsak a német köztévében hangzott el, és ugyancsak kiverte a biztosítékot a török pasánál, bármennyire ironikus volt, nem volt sértő, és főképp nem valamely közösségre nézve. Az a dal felrótta Erdogannak, hogy halomra löveti a kurdokat, sárba tapossa az alapvető emberi jogokat, börtönbe záratja az ellenzéki újságírókat és kedvére alakítja a választási eredményeket, de nem gázolt senki emberi méltóságába. Sőt, az Európai Uniót is célozta, mondván, hogy Erdogan és országa immár készen áll az uniós csatlakozásra.

A Böhmermann-gúnyvers azonban nem a falig ment el, amint azt többen leírták, hanem túlment minden határon, s ott landolt, ahová a szólásszabadságnak véleményem szerint soha nem szabad süllyednie. Kecskeb…nak nevezni egy államfőt önmagában otrombaság, de ha ez a jelző egy népre nézve sértő (merthogy a közösség felé nem először használt szándékos mocskolódó jelzőről van szó), akkor nincs az a véleményszabadság, amely jogalapot teremtene használatára.

Ennek e népnek többmillió tagja egyben Németország állampolgára, egy németországi kisebbségi közösség tagja. Nem véletlenül vették zokon a németországi törökök, s nem azért mert rajonganának a nagyvilágban hírüket rontó, törökellenes indulatokat keltő Erdoganért. (Az említetteken kívül a melegekre nézve is sértő volt.)

Megpróbálom lefordítani erdélyi magyarra: ha bármely, az erdélyi magyar széles nyilvánosság által elutasított romániai magyar politikus kapcsán elhangzana egy gúnyvers a román televízióban, amelyben egy csomó gusztustalanság mellett többek között az is elhangzana, hogy bozgor, akkor még érdekelne bárkit is, hogy mellékesen a bírált figurát mi sem szeretjük, vagy mindnyájunkra nézve sértőnek találnánk és elvárnánk, hogy a gúnyolódó feleljen tettéért?

A német humorista maga is tudta mit vállal, el is mondta, hogy tudatosan sért törvényt, azt kívánja tesztelni, hol vannak a politikai szatíra határai Németországban. Csak azt felejtette el, hogy a jóérzésnek és ízlésnek hol vannak a határai. Ha ez belefér a politikai szatíra, vélemény- és sajtószabadság kategóriába, akkor a nyílt uszításnak is megvan ugyanaz a létjogosultsága.