Botrány botrányt követ. Élvonalbeli politikusok, köztük neves államfők és miniszterelnökök – miközben erkölcsről és igazságosságról szónokolnak, s pénzüket adóparadicsomokban parkoltatják – az általuk vezetett államok egyre szűkösebb körülmények közt éldegélő polgáraitól elvárják, hogy minden fillérjük után szorgalmasan befizessék az adót. S teszik mindezt törvényesen. A két értelemben is sokatmondó Panama-botrány soha ki sem pattanhatott volna, ha valakik (ki tudja milyen érdekektől vezéreltetve) ki nem szivárogtatják az offshore adatokat. (Persze azt sem tudhatjuk pontosan, hogy a kiszivárogtatás-fogalom – ezekben az esetekben – mit is takarhat tulajdonképpen.)

Merthogy kémkedésre (kiszivárogtatásokra?) szakosodott cégek (ismét csak nem tudni kinek a megbízásából), manapság már idegen államok területén gyűjtenek adatokat az adott államok korrupciós ügyeiről. (Ez utóbbi terminus is nehezen értelmezhető, hiszen az Egyesült Államokban, de már az Európai Unióban is bevett gyakorlattá vált lobbytevékenység a nem is akármilyen mértékű korrupció egyik legalizált formája.)

A napokban jutott nyilvánosságra, hogy a – hírhedt izraeli Mossad egykori titkos ügynökeiből verbuvált – Black Cube (fekete kocka) elnevezésű cég a román Korrupcióellenes Főügyészség főügyészének, Laura Codruţa Kövesinek és közvetlen környezetének az internetes levelezését feltörve kerestek és – a megbízatást kiadó cég izraeli lapok által idézett nyilatkozatai szerint – találtak is a román kormányzat köreiben úgymond súlyos korrupciós ügyeket. A különös kémeket, akik, ha minden igaz, a román demokratikus intézmények bizonyos feladatait próbálták „ellátni”, letartóztatták. Az ügy hátterét azonban máig homály fedi. A „megbízók” – izraeli lapok szerint – továbbra is azt állítják, hogy műveletsor mindenben legális volt, embereik napokon belül szabadlábon lesznek.

Természetesen meg kellene hökkennünk: hogy mik vannak! Hol vannak az adott államok demokratikus intézményei? Miért nem ők veszik elejét a törvénytelenségeknek? És hol van a nyilvánosság? De nem hökkenünk meg. Csodálkozni sem tudunk.

Egy olyan világban, melynek vezető állama – a Nobel-díjas amerikai közgazdász, Joseph Stiglitz híres könyvének, az Egyenlőtlenség ára címűnek adatai szerint – a társadalom 0,1 százaléka 2007-ben 220-szor akkora jövedelmekre tett szert, mint az alsó 90 százalék átlaga, belefásulhattunk immár a csodákba. A helyzet ugyanis a 2008-as válság következtében tovább súlyosbodott, hiszen az úgymond önvezérlő piac a kormány némi segedelmével a bankok veszteségeit is az adófizetőkkel, azaz a 90 százaléktól elvont összegekből „térítette meg”. De a folyamat irányultsága egyéb vonatkozásban is magáért beszél: Amerikában az alsó 90 százalék jövedelmei az elmúlt harminc esztendőben 15 százalékkal növekedtek, a felső 1 százalékéi azonban már 150 százalékban, az legfelső 0,1 százalékéi pedig egyenesen 300 százalékban. S ezek az adatok nyilván viszonylagosak, az 1000 dollár 15 százaléka 150 dollár, az 1 milliárdnak azonban a 15 százaléka is 150 millió, hogy a 300-százalékról ne is beszéljünk!

A társadalom „amiábilis” kirablásának folyamata tehát, a diadalmas piacgazdaság és a győzedelmes demokrácia nevében teljesen törvényes keretek közt, gyorsulva gyorsul. Stiglitz egy másik könyvének címével szólva, az amerikai társadalom – még a középosztály nézőpontjából is – szabadesésben van. A mai világ urai, úgy tűnik, egytől egyig Marx Tőkéjén nevelkedtek, csakhogy a „nagy műből” sikerült radikálisan ellentétes (azaz „realista”) következtetéseket levonniuk.

Ilyen körülmények közt min is lehetne csodálkozni? Ha a legfőbb erkölcsi törvény a profitmaximalizáció, s a politikai rendszer logikája a (Colin Crouch által posztdemokratikusnak nevezett) vállalati logika, azokat, akik ügyeskednek, kivonják magukat az adóterhek alól, semmibe veszik a munkavállalók jogait, mások kárára spekulálnak, okiratokat hamisítanak vagy éppenséggel – helyzetüket kihasználva – az államot fejik, nem megvetnünk kell, hanem csodálnunk: ők mai világ példaképei. S persze azokat is „őszintén” csodálhatjuk, akiknek bértollnokokkşnt van gyomruk az ő nótájukat fújni, azaz minden józanésznek ellentmondó elméleteikkel, s az ezeket népszerűsítő reklámtechnikákkal a közvéleményt gátlástalanul manipulálni.

A legfőbb erkölcsi mérce a siker. Aki – bármely eszközzel – képes a másik fölébe kerekedni, az magától értetődően tisztességes is. És valóban, ha a gazdagok rohamos továbbgazdagodásának és a szegények rohamos elszegényedésének (ismét – az „eléggé el nem ítélhető” – Marx Károllyal szólva: pauperizációjának) a folyamata tisztességes, márpedig ehhez szépülő régi világunkban aligha férhet kétség, akkor a bankárok, szerencselovagok, spekulánsok, a korrupció- és az adócsalás élharcosai tetőtől talpig tisztességesek.

Azok a tisztességtelenek, antidemokratikusak, populisták etc., akik ezt a tisztességet mégiscsak merészelik kétségbe vonni.

Fotó: graytvinc.com