Miközben az egész világ a Panama-akták kiszivárogtatási botránytól hangos, s az igazság győzelmét ünnepli, én valamiért nem tudok örülni ennek az újabb nagy leleplezésnek sem. És igazából nem is tudom hová tenni az egészet.

A pénzügyek kezelése tekintetében minden bizonnyal óriási hiányosságaim vannak, nekem már az is kimondhatatlan disznóságnak tűnik, hogy az államilag támogatott lakáskölcsönöm legalább kétharmada még mindig kifizetésre vár, miközben én az elmúlt tíz évben több mint felét törlesztettem. És azt sem tartom elfogadhatónak, hogy az egész rendszer úgy működik, hogy éveken át csak a kamatokat törleszti az ember, s ha netalán időközben sikerül annyit összegyűjtenie, hogy egyben kifizethetné kölcsönét, akkor több év törlesztés után is gyakorlatilag a teljes felvett összeget fizetheti vissza. De legális, ezen egyetlen hatóság sem akad fenn, így működik a rendszer és punktum.

Mint ahogy azon is csak bámulok, hogy éveken át fizetjük a biztosítóhoz a különböző megtakarítási számlákra a havi összegeket, aztán ha mégis megszorulunk hamarabb, mint a lejárat, akkor egy töredékét kapjuk vissza. De lejárat végén is valamiért mindig úgy adódik, hogy ha a párnába gyűjtöttem volna a pénzt az évek során, akkor is többet vehetnék ki belőle, mint amennyit a biztosító a végén kiszámláz nekem. És mindenek tetejébe még adót is fizetek rá, sőt mindenféle járulékot is. De legális, senki sem köt bele, senki sem akarja megreformálni a biztosítók működését.

És azt is mindenki helyénvalónak találja, hogy például Magyarországon szinte egyszerre két nagy befektetési alap ment csődbe, a Buda Cash és a Questor, de míg az utóbbi károsultjait néhány hónap alatt – limit nélkül – kártalanította az állam, mert kormányközeli megacsalásnak bizonyult, a Buda Cash hoppon maradt ügyfelei fityinget sem kaptak és egyhamar nem is fognak kapni. Pedig számukra limit is van, 3 millió. Hiába az állami garanciaalap, hiába nem fiktívek a Buda Cash részvényei… És épp ez a baj. A részvények valósak, csak lefoglalták a tartozás fejében. A kispénzeket összegyűjtött kisemberek, az állami garancialapban bízva, egy legális befektetési alapba elhelyezték összekuporgatott vagyonkájukat, most tehetetlenül nézik, amint elúszik. Törvényesen, az állam asszisztálásával. Nincs apelláta, nincs kihez fordulni. Ilyen a rendszer, s gondolom, nem csak számomra rejtély, hogy miért.

Ezzel az offshore botránnyal is alapvetően az a baj, hogy a feltárt ügyletek túlnyomó többsége legális. Nyilván van köztük pénzmosás, drog vagy illegális fegyver, netalán szervkereskedelemből vagy más szörnyűségből származó pénz is, de többségében egyszerűen arról van szó, hogy a nagyok – vállalkozások és gazdag emberek – éltek a legálisan létező offshore-cégek biztosította „adóoptimalizálási” lehetőséggel. Az ügylet pedig szabályos, nem büntethető és tulajdonképpen nem is kifogásolható mindaddig, míg adott a törvényes lehetőség. Az, hogy etikus-e vagy sem, valójában senkit sem érdekel, mert ha érdekelné, akkor már rég lépett volna a világ.

Mindenki háborog az adóelkerülő nagyok miatt, megdöbben, hogy vezető politikusok is kimentik saját adórendszerük hatálya alól a pénzeiket az „adóoptimalizáló” csodaszigetekre, miközben saját polgáraikat eszetlen adókkal sújtják otthon. De senki sem tesz egyetlen lépést sem annak irányába, hogy magát az offshore lehetőséget szüntessék meg.

Barack Obama mondta, hogy számtalanszor terítékre került a kérdés a G20 vagy G7 találkozókon is, de megoldás nem született. Hogy is születhetett volna, miközben olyanok keresték a megoldást, akik maguk is valamilyen mértékben érintettek. (Jelen esetben például Putyin és David Cameron.)

Hogyan tovább? Az offshore lehetőséggel élők nem büntethetők, mert semmi illegálist nem tettek. A Panama PapersLeaks pedig összekeverte a legálist az illegálissal, egy kalap alá vette a bűnözőket és az ügyeskedőket, szemfüleseket, holott távolról sem ugyanaz a kategória. Ha ezzel hozzájárul ahhoz, hogy igazságosabb legyen a világ, akkor egye fene, talán megérte az áldozatot. Ha ezzel elérik azt, hogy magát az offshore-t mint olyant szüntetik be, akkor talán…

Csakhogy az eddigi nagy kiszivárogtatások sajnos nem erről szóltak, s nem ebbe az irányba mutattak. A Watergate és Mély Torok megbuktatott egy amerikai elnököt, amiért az erkölcstelenül és illegálisan akart adatokat gyűjteni riválisairól. Nem kár érte, megérdemelte, mondhatnánk, ha nem jutna eszünkbe, Edward Snowden és a WikiLeaks.

Alig negyven év elteltével a Watergate után, az újabb amerikai kiszivárogtatási botrány, a WikiLeaks már azt mutatta, hogy az elnök embereinek nem kell illegálisan behatolniuk az ellenfél pártirodáiba, az NSA mindezt megoldja, legálisan. Sőt, nemcsak lehallgat, mindent lát is, olvas is. A titkosszolgálatok is megtalálták a maguk offshore kiskapuját. A kiszivárogtatókat vagy azért felelősöket, Snowdent, Assanget, Bradley Manninget a világ egyik része hősként ünnepli, a másik elborzad tőlük. Mert hogyan lehet vagy bármiféle alapvető emberi jog védelmezője az, aki nem számol tettei következményeivel, nem válogatja szét a jót a rossztól, a legálist az illegálistól, hanem mindent, amihez hozzáfért, gondolkodás nélkül a nyilvánosság elé terjeszti annak biztos tudatában, hogy ügynökök, katonák, diplomaták sokaságának életét fenyegeti vagy teszi tönkre? Utána meg elmenekülnek a „demokrácia és jogbiztonság fellegvárainak” tekinthető Oroszországba és Ecuadorba.

A WikiLeaks tönkrevágta a titkosszolgálatokat és nemzetbiztonságokat, a terroristák kommunikációját segítette ahelyett, hogy a szolgálatok túlkapásainak vetett volna véget. Csak mérlegelés kérdése volt. Attól tartok, a PanamaLeaks-nek is valami hasonló kifejlete lesz: nem az offshore világot szünteti meg, csupán néhány élvonalbeli személy elleni bosszú eszköze. S mint ahogy az előző esetekben is, ezúttal sem tudjuk, ki a tényleges kiszivárogtató, és ki áll a háta mögött, miért tette. Mert azt azért kétlem, hogy egy ilyen mértékű pénzügyi-politikai manőverben pusztán valaki lelkiismerete szólalt meg. 

Fotó: sbc.com.au