Hetek teltek el a brüsszeli terrorista-akciók óta, de úgy tűnik, az okok megszüntetése továbbra sem foglalkoztat senkit. Egész Európa a tünetek megelőzésén munkálkodik. Új és új terrorellenes akciótervek, intézmények születnek, sajtókampányok veszik kezdetüket vagy bontakoznak ki.

Hivatkozási alap is van, méghozzá makulátlan pedigrével, hiszen a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően a világrendszer vezető hatalma, az emberi jogok felszentelt védelmezője, az Amerikai Egyesült Államok volt az, mely a biztonsági követelményekre való hivatkozással megkezdte a polgári szabadságjogok következetes leépítését. A lehallgatások, megfigyelések, besúgások átfogó rendszerének kiépítésével az államhatalom ma már gyakorlatilag a magánszféra minden zugába behatolhat, az egyén minden moccanását nyomon követheti és kifürkészheti. Merthogy a gyanúra bármi alapot adhat (nem kell terroristának lenned, a „terrorizmus szekértolója” cím is bőségesen elegendő). Arról nem is beszélve, hogy a titkosszolgálatok nem tartoznak a nyilvánosságnak beszámolási kötelezettséggel. A gyanú megalapozottsága sem mindig ellenőrizhető. Vagy ha igen, legfeljebb utólag.

Mindez önmagában nem tűnik túlságosan fontosnak, hiszen a lehallgatások, megfigyelések, besúgások, tudjuk, rendeltetésük szerint a közembert védelmezik a terroristák, a gonosztevők, a bűnözők ellen. Egyelőre nem sokakat látszik zavarni, hogy a terrorellenes védekezés jegyében kiépített biztonsági rendszer adott esetben az állampolgár ellen fordítható. A hatalom a polgári szabadságjogok megkurtításának lehetőségét a legkülönbözőbb politikai visszaélésekre használhatja fel. Betilthatja a tömegmegmozdulásokat, a tilalom elleni tiltakozásokat, ellenőrizheti a sajtót, a gyanús egyéneket szemmel tarthatja… azaz gyakorlatilag mindent jogot megvonhat tőlünk, amit a felvilágosodást követően mi, állampolgárok kivívhattunk magunknak.

Hogy miről van szó, egyetlen példával is megvilágíthatom.

A kortárs német irodalom két élvonalbeli személyisége, Ilija Trojanow és Juli Zeh a 2010-es évek elején Támadás a szabadág ellen. Biztonságmánia, felügyeleti állam és a polgári jogok leépítése címmel nagy visszhangot kiváltó könyvet írt azokról a veszedelmekről, melyek az állampolgár demokratikus szabadságjogait fenyegethetik az ikertornyok lerombolását követő amerikai döntések, s főként az NSA nevű amerikai titkosszolgálatnak az egész világra (mint később kiderült Angela Merkel mobiltelefonjára is) kiterjedő lehallgatásai nyomán.

A szerzőpáros a 3sat, a Bayer Alpha német nyelvű kulturális televíziók adásaiban és másutt is újra és újra beszámolt aggodalmairól. Történt mindez még Snowden leleplezéseit megelőzően. A Snowden-bortányt követően azonban Trojanow egy újabb – Megfigyelési- és kémbotrányok című – dolgozattal is megpróbálta felhívni a német nyelvű nyilvánosság figyelmét az Államokban zajló történésekre.

Az amerikai hatóságok nem cáfoltak, sőt, az első adódó alkalommal a gyakorlatban sem késlekedtek igazolni az író filozofikus aggodalmait. Trojanowot ugyanis az amerikai germanisták meghívták 2013. évi kongresszusukra, ahol előadást is tartania kellett volna. Trojanow látogatását egy Buenos Aires-i kiruccanással is összekötötte. Csakhogy amikor a Buenos Aires-i reptéren megpróbált fölszállni az amerikai légitársaság gépére, egy ügyintéző közölte vele, hogy az amerikai hatóságok megtagadják tőle a beutazási engedélyt. Indoklás többszöri kérésre sem született. Trojanow, a “trójai faló”, aki révén Amerika ellenségei úgymond veszedelmes eszméket csempészhettek volna be a szabadság honába, kénytelen volt visszatérni Európába.

Az eset a német nyelvű médiában nagy botrányt kavart. S amikor a német és az amerikai Pen-klub, valamint a Goethe Institut is tiltakozott, az amerikai hatóságok (horribile dictu) kénytelenek voltak visszakozni. Valamivel később engedélyezték a bolgár származású író beutazását – immár Európából. Efféle, ha nem éppen Trojanowról lett volna szó, aligha fordulhatott volna elő.

El lehet képzelni, hogy ha az amerikai hatóságok egy jó nevű német íróval szemben így járnak el, adott esetben hogyan járnak el a saját állampolgáraikkal szemben, akik keresztezik az uralkodó elit hatalmi törekvéseit.

Azt persze régóta tudjuk, hogy nem babra megy a játék, de az ember jobbára úgy véli, hogy amit tudhat a dologról, az mégiscsak – jobbára amerikai filmekből származó – fikció. Az ember megdöbben, amikor a nemzetközi sajtó által nem forgalmazott események hírével szembesül. (Trojanow esetének híre sem jutott túl a német kultúrkörön.)

A terrorizmus persze rettenetes, és az is nyilvánvaló, hogy az államnak minden eszközzel meg kell védenie a terrortól polgárait. A valóban hatékony megelőzés azonban – nem először gondolom így – a terrorizmus okainak felszámolása lenne. Igaz, azok után az előzmények után, melyeket egy másik élvonalbeli német értelmiségi, Michael Lüders – Amerika és Anglia közel-keleti akcióira, államcsínyekre és közvetlen katonai beavatkozásokra utalva – az „Aki szelet vet, vihart arat” közmondással jellemzett, ez ma már jóval nehezebb feladat, hosszú időt és némi empátiát igényelne.

Csakhogy akkor nem is nekünk, állampolgároknak kellene fizetnünk érte. Emberi méltóságunk maradékával.