Hirtelen az a nap jutott eszembe 2002-ben, amikor bejelentették az első magyar Nobel-díjas irodalmár nevét. Ha az emlékezetem nem csal, akkor kulturális rovatvezetőként ért a hír a Krónika című napilapnál, s bizony elég felkészületlenek voltunk. Őszintén: nem is nagyon sejtettem, hogy abban az évben labdába rúghat a magyar irodalom a Nobel-díj kapcsán, csak annyit tudtam, hogy Nádas és Esterházy egy nap majd megkapja. De akkor még hol volt Nádas nagyregényének külföldi menetelése? Kertészre tehát egyáltalán nem számítottam, felkészületlenek voltunk minden tekintetben, de az öröm, az eufória mindent feledtetett. (Csak így zárójelben: Nádas díjára már jóval többet készültünk a Népszabinál, hiába.)

Valamiféle gyerekkori álom teljesedett be akkor, hiszen ki ne venne úgy tollat a kezébe, hogy ne a Nobel-díjra gondoljon, hogy ne a svéd akadémikusok lebegjenek a szeme előtt. 2002 október 10-én Kertész helyettem, helyettünk is vette át a díjat, a maga és a magyar irodalom nevében. Minden magyar író vagy annak készülő tehetség nevében.

Aztán persze jött a szomorúság is. Mert miközben otthoni örömmámorban még a kertészeti szakkönyveket is elkapkodták a bejelentés után, csakhamar előkerültek a fanyalgó hangok, az összeesküvés és frusztráció hangjai. Hódmezővásárhelyen az ingyen kapott Sorstalanság néhány példányát is széttépték. Néhányan a regény felszínes kritikája mögé rejtették el, hogy nem magyar irodalom, ahogy később azt is a szemére vetették Kertész Imrének, hogy Berlinben él. Mindezt csak szította egy-egy nyilatkozata is, vagy az, amikor a Mentés máskéntban arról beszél, hogy ő nem is magyar író. A másik oldal viszont azt nem tudta megemészteni, hogy nyilvános elutasítás helyett átvette Orbánék kitüntetését, a Magyar Szent István-rendet.

Csak naivan kérdem: ha az egyetlen irodalmi Nobel-díjunk felett nem tudunk, nem tudtunk maradéktalanul és egységesen örvendeni, ha nem tudtuk őt egy emberként elfogadni és tisztelni, akkor vajon miről lesz és lehet itt konszenzus?

Talán a halála segíthet ebben. Egy idő után elfedi a sérelmeket, és marad a tankönyvekbe is bepréselhető öröm. A könyvei viszont sosem tesznek majd engedményeket: ő marad Magyarország lelkiismerete, az a kis szálka a köröm alatt, amely nem enged a feledésnek. A feljegyzések és esszék kristálytiszta és szigorú gondolatmenetei, kétségei és meggyőződései, a regények súlyos és feszítő mondatai mindig a szembenézést fogják kérni az olvasóitól. Mert őt nem lehet csak úgy habzsolni, hiszen morális döntésekre kényszerít, amikor a holokausztról, Európa és a nyugati kultúra legkényesebb örökségéről beszél. Csak rajtunk, az olvasóin múlik, hogy mit tudunk majd az ő hagyatékával kezdeni, könnyebb megoldásként felmentjük-e önmagunkat, kibúvókat keresünk, engedünk-e a provincializmus mindig édes csábításának, vagy inkább elköltözünk lélekben egy sokkal tágabb és élhetőbb metropoliszba. Kertész sorstalan városába, amely visszanyerte a szabadságát és morális tartását pusztán attól, hogy igen következetesen gondolta végig az elmúlt század legnagyobb bűnét.

Lehet, hogy sokan nem az ő könyveit vinnék magukkal egy lakatlan szigetre, mert merőben mást várnak el az irodalomtól. Pedig pont azon nagy írók közé tartozott, akiknek sorai a mentőtutaj megácsolásánal is jobban segítettek volna abban, hogy megmeneküljünk. Önmagunk súlyos terheitől, ám nem letéve azokat, hanem saját magunk javára fordítva. A végiggondolásban hitt és nem az öncélú játszadozásban. Ezért van a csupasznak tűnő Kertész-mondatnak mindig súlya, és ezért késztet mindig vitára, miközben sejtjük, hogy legtöbbször ő sertepertél az igazság körül, és nem mi, a gyors tagadók.

Most majdnem azt írtam, hogy hiányozni fog. De valóban hiányzik az, aki elvégezte a rá mért munkát? Aki az utolsó pontig megfelelt élete kihívásainak? Hiányozhat, miközben akár most is felüthetném a Gályanaplót vagy A kudarcot?

Kertész már rég túllépett ezen a hiányon. Már felvetni sem érdemes. Legfeljebb csak mosolyogna a túlzott felhajtáson.

Fotó: ocdn.eu