Valamikor a múlt század hetvenes éveiben, se szó, se beszéd, egész egyszerűen elvették udvarunk és kertünk egy részét, hogy két utat is építsenek rajta. Azután az egyikből országút lett, a Szászrégen-Kökös közötti, teljesen felújított E578-as része, a másikat pedig lezárták, de köztulajdonban maradt, viszont csupán onnan lehet bejárni. Havazás idején az E578-ast természetesen tisztítják, a másikról viszont, ha meg akarom közelíteni a házunkat, saját magamnak kell ellapátolni a havat, teljes útszélességben és mintegy ötven méter hosszúságban.

Vasárnap Csíkban keményen havazott és csupán délután két órára ritkult valamelyest a hópelyhek kavargása. Ezután mintegy három órán át toltam-nyomtam-dobáltam a havat, hogy ki tudjak állni az autóval és családommal el tudjak menni szavazni. Öt óra tájban a szavazólapokon még jól láthatóan rengeteg üres kocka tátongott, jelezve, hogy a részvétel meglehetősen alacsony, de mintegy tíz perc alatt az is nyilvánvalóvá vált: egyre többen nyitják meg az ajtót és este kilencig – hogy divatos szóval éljek – a trend növekvő százalékarányt mutat.

Azt hiszem, a Székelyföldön nincsen egyetlen olyan falu, ahol nem jártam volna. Ismerem településszerkezetüket, tudom, hogy rengeteg a zsákutca, ahonnan havazás esetén bizony csak kemény hólapátolás árán lehet kijutni, a Gyimesek elszigetelt házairól és házcsoportjairól nem is beszélve. A városokban pedig az a szokás, hogy először a főutakat tisztítják, majd lassabban, jóval kényelmesebb ütemben a mellékutakra és a bekötő utakra is sor kerül, a végére maradnak – ha egyáltalán odamegy még valamiféle gépi szerkezet – a tömbháznegyedek közötti utak, terek és átjárók.

Egyszóval hóban-jégben-fagyban nem könnyű a közlekedés, az ortopédiai szakrendelőkben miatt minden decemberben ugrásszerűn megnő a kéz- és lábtöréses balesetet szenvedettek száma, így különösképpen az idősek kétszer is meggondolják, hogy cudar időben hová és meddig menjenek el.

Kétségtelen, hogy az alacsony részvétel miatt az RMDSZ parlamenti bejutása még a délutáni órákban is borotvaélen táncolt, de az is tény, hogy az esti órákban különösképpen a Székelyföld behozta a részvételi hátrányt. Különösebb szociológiai felmérés nélkül meg merem kockáztatni, hogy a látványos fordulat három tényezőn alapult: az RMDSZ két évtized alatt megszerzett tekintélyén, a sikeres mozgósításon és azon a felismerésen, hogy a romániai magyarságnak valóban szüksége van a parlamenti jelenlétre.

Az RMDSZ tekintélye annak ellenére megmaradt, hogy sokan és sokféleképpen ütöttek csorbát rajta. Voltak, akik önkezükkel, mivel nem tudtak ellenállni az egyéni, családi, rokoni és baráti érdekeknek, a gyors és látványos meggazdagodás csábításának, mások pedig különböző más indíttatások nyomán próbáltak lefaragni belőle, hogy saját maguknak ácsoljanak belőle valamiféle emelvényt, amelyre majd fel tudnak kapaszkodni.

Az RMDSZ-mozgósítás a választás lezárása előtti órákban hozta meg az eredményeket, de ez lehetett volna másképpen is, ha az a rengeteg RMDSZ polgármester és helyi, megyei tanácsos, kormány- és megyei tisztviselő, akik a szervezet listáján jutottak be, vagy a szövetségnek köszönhetően jutottak álláshoz, nem teszi kényelmesen hátra a kezét és elgondolja, hogy a kimondottan éles helyzetekben bizony valóban szükség van mindenkire.

A parlamenti- és kormányjelenlét szükségességét az RMDSZ jóval kisebb vetélytársai többször is megkérdőjelezték: miért ott lenni, néhány út feljavításért és iskolafejlesztésért, közművesítésért, más beruházásokért, egy-két jogengedményért, intézmény létesítésért eladják az autonómiát, az önrendelkezést, és így tovább, azaz a hétköznapi életet jó irányba fordító konkrétumok helyett a jelképes politizálást próbálták előtérbe helyezni. Csakhogy a választások újból megmutatták: az élet, a megélhetés természetes sorrendje a kézzel fogható dolgoktól a fogalmakig terjed, és nem fordítva. Először meg kell fogni a hólapátot ahhoz, hogy el lehessen menni szavazni, először fel kell építeni valamit ahhoz, hogy rá lehessen tenni a tetőt.

Azaz télen bizony mindenekelőtt havat kell hányni. A nyári hóhányókat viszont éppen úgy megmosolyogják, mint azokat, akik választási vereség után sem józanodnak ki, hanem továbbra is úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna. Pedig történt: maradék szavaik hitelét is elvesztették.