Mindenkinek van egy ávós nagypapája vagy nagybátyja vagy rokona. Ha nem, akkor fasiszta. Vagy mindkettő. Ugyanabból a személyből megformálva.

Mozgalmas történelmünkben elég csak egy emberöltőt visszamenni, hogy találjunk némi kompromittálót a rokonságban. Nyert itt választást a nyilaskeresztes párt meg a kommunisták is, és aki nem lett fő-nemzettestvér vagy káder, az is jelenlévőként részt vett, felvonult, építette a rendszert, csendesen kollaborált. Ellenben kevés volt az ellenálló, az áldozat, a mártír, a többség belesimult az aktuális vonalba, élt, ha hagyták élni.

A rendszerek kiszolgálói viszont többször térfélt cseréltek a megítélésben, hősből hazaárulóvá váltak, tömeggyilkosból országépítővé, esetleg megfordítva. Mostanában szobrokon vitatkozunk, és teljes a zűrzavar a történelmi tisztánlátás területén.

Onnan jut mindez az eszembe, hogy Pukli István friss közéleti szereplő nagypapájáról kiderült, hogy ávós volt.

A tanári elégedetlenség aktuális belpolitikai eseménysorozata kitermelte a maga vezetőjét a Teleki Blanka Gimnázium igazgatója személyében. Pukli István igazgató talán még maga sem döntötte el, hogy a rendszer ellenzékeként fogja felhasználni a mögé gyűlt tömeget, vagy megmarad az iskolaügy szakmai keretein belül. Mindkét út rögös, tele buktatókkal, és nem tudható, hová vezet.

Nehéz is szétszálazni a dolgokat. Egyrészt azért, mert a közoktatás mindenkit érint valamilyen módon, és a központosítás minden szakmai kérdést politikaivá tesz, másrészt a politika teljes mértékben átszőtte az életnek azokat a területeit is, amelyekben nem kellene megosztani az embereket. Lehetne értelmes párbeszéd a hatalom és a szakma képviselői között, és nagyon hiányzik a rendszerből egy alternatívát kínáló ellenzék a választók számára.

Pukli István maga állt elő egy rádióműsorban azokkal a tényekkel, amelyek a jelenlegi rendszerben támadhatóvá teszik, beszélt a börtönben ülő testvérről meg az egykori ávós nagypapáról. Gondolta, ezzel megelőzi a nemtelen támadásokat, elejét veszi az oly olajozottan működő karaktergyilkosságoknak. Természetesen ez nem tartja vissza bírálóit, hogy genetikusan baloldalinak, ellenségnek, a véreskezű kommunisták utódjának nevezzék.

Elszabadult a hazai retorika a normalitás láncairól. Úgy gondolnánk, hogy a jelenlegi fiatalok számára a kommunizmus meg a totalitárius rendszerek mindegyike egyformán történelem, lehetne akár normálisan ügyekről, értékekről, tennivalókról is beszélni. De nagyon erős lett az érzelmi töltet a politikai közbeszédben. És a fiatalok – sokszor elemi ismeretek hiányában – mondanak ítéletet a közhelyszótár fejezeteinek felhasználásával.

Gyakorló nagypapaként mondom, sok a tennivalónk, ha normálisabb világot szeretnénk a felnövekvőknek.

Fotó: 444.hu