Velem van a baj, tudom. Lassan tizenegy éve élek Pesten, de még egyszer sem mentem ki a március tizenötödikei ünnepségre. Amikor mehettem volna, jobban csábított a szabadnap (bár néha aznap is dolgoznom kellett, mert másnap már jött ki a lap), most meg már nincs kedvem.

Nem az ünneppel van a baj, és nem is tiltakozásképpen maradok távol, vagy mert nem értenék egyet a pedagógusokkal. Egy nagyon is hangos kisebbség zavar. Teljesen mindegy, hogy tüntetőknek vagy ellentüntetőknek hívjuk őket, mert úgyis egyetlen céljuk van: indulatosan lekergetni a pályáról a szemben álló felet, de az sem volna baj, ha csöndben megdögölnének valahol. Most épp a Mocskos Fidesz! meg az Orbán takarodj! a sláger, de bármit be lehetne helyettesíteni ide. Miért is kellene bárkinek eltakarodnia? Csak azért, mert nem kormányoz úgy, ahogy mi szeretnénk? És vajon a mocskos zsidókra rímelő mocskos Fidesz mennyivel viszi előbbre a tüntetők ügyét? A megbélyegzésből hogyan lesz munka, program, fegyelem? Miért nem valamiféle minőséget (méltóságot például) szegeznek neki a hatalomnak, ahogy a pedagógusok próbálják?

Azért nyugtalanító és elkedvetlenítő mindez, mert a feneketlen düh örök korforgást sejtet. Pedig ha valóban újra akarjuk építeni a köztársaságot, újrafényezni megkoptatott nimbuszát, akkor ott bizony nagyon sok melóra és türelemre lesz szükség. Hiszen nem lehet úgy tovább menni, hogy nem kezdünk valamit a Mészáros Lőrinc vagy Habony Árpád jelenséggel, a trafik- és földmutyikkal, az egészségügy és az oktatás ledózerolásával. Csakhogy mindezt nem az „eddig ti voltatok, most mi jövünk” vakságával kellene elvégezni, mert akkor nem történt egyéb, mint annyi, hogy két tolvaj helyet cserélt, s megint arról fogunk vitatkozni, hogy nokiás dobozban vagy talicskában viszik-e át a túlpartra a szerelmetes közpénzt.

Elszámolni kellene egyszer és nem leszámolni, a jog és nem az erő nyelvén beszélni, hogy világossá váljon: nem lehet bármit elkövetni büntetlenül a hatalom sáncai mögül. A hatalom nem gátlástalanság, és nem az a tétje, hogy ki hol húzza meg a határt az erkölcstelenség széles mezején. Hiszen egészen világosan látszik: az elmúlt négy évben azért nyúltak le mindent, hogy nekik ne kelljen többet dolgozniuk, a mostani négy évben meg azért, hogy a gyerekeiknek sem. Ha ebben nem történik egyértelmű változás, akkor örökre az ügyeskedők országa maradunk, amit más pénzén kell fenntartani, lélegeztetni.

Valahogy vissza kell adni azt a hitet, vagy legalább illúziót, hogy a politika nem arról szól, hogy a csókosok jól járnak, az ország másik fele meg boldogul, ahogy tud. Azt az illúziót, hogy egyszer az érdem, a minőség is számítani fog valamennyit, ér majd néhány pontot a pályázaton, nem csak az, hogy ki mennyire áll közel a mindenkori kiskirályhoz. És persze jó lenne közben nem a perifériára sodródni Európában, nem Putyin egyik kedélyes gyarmataként ébredni.

Nos, ez az Orbán takarodj!-ban mind nincs benne. A pedagógustüntetés méltóságában igen, csakhogy a felvonulók még mindig nem tudják, hogy kire, mire voksoljanak a győzelem halvány reményében.

Úriember úgy lop, hogy azt nem veszik észre. Mert nem feltűnő, nem hiányzik látványosan onnan, ahonnan elvette. Megmarad közben iskola, kórház, alkotmánybíróság. Nem gyilkol halomra vadat s halat, nem húz csíkot Ibizán, s a karórája sem ér annyit, mint Etiópia éves költségvetése, miközben fizetéséből csak zsíros kenyérre futná. Az úriember mérték, arány, mérce: még a becstelenségben is. Válaszol minden kérdésre, s nem hiszi el, hogy gőggel fogadhatja azt a kivételes szerencsét, hogy még nem kapták el. Ismeri saját jellemének torzulásait, de legalább nem vág fel vele ország-világ előtt.

Nekem már az is jó lenne, ha valaki legalább ezt el tudná hitetni magáról. Egy szavazata biztos lenne, ha tapsolni még nem is tapsolnék neki.