Szvetlána Alekszijevics, a 2015. év Nobel-díjasának könyvét olvasom. A fordítás alapjául szolgáló kötet címe: A second hand idő. Magyarul Elhordott múltjaink lett a cím.

Magyarországon kicsit előbb megindult az oldódás, a nyugatról beérkező bálás, levetett ruhák árusítása már a hetvenes évek második felében lehetőséggé vált, s szép egyszerűséggel magyar szót találtunk rá (Turkáló), sőt „Turkesztánból” vásároltak némelyek. De a legtöbb posztszocialista országban a rendszerváltozással jelentek meg a nyugati holmik, s a second hand másutt mindenütt a nyelv részévé vált. Valami olyan jött, amit még nem ismertünk, csak vágytunk rá. Más minőség, más divat, ami a mi életünknek is részévé válik, bár valaki ezt már egyszer hordta, megunta, levetette. És megkaptuk a használt autóikat a rongyaik után, meg az új (eldobható) műszaki termékeket. És nagyon örültünk eleinte. Hogy nyolcvanféle fogkrémből és százféle mosóporból választhatunk.

A szocializmus nem az eszmék színpadán, és nem a fegyverkezési versenyben vesztette el a háborút, hanem a supermarketekben.

Bársonyos átmenettel beléptünk ebbe a régi-új világba, s csak jóval később kezdett derengeni, hogy demokráciából, piacgazdaságból, szociális rendszerből, kapitalizmusból is egy second hand változatot kaptunk. Vagy csináltunk magunknak szabadon.

Alekszijevics igazából riportköteteket publikál, megkeres beszélő embereket, feltesz néhány kérdést, és hagyja, hogy történet, sors, irodalom legyen belőle. Látszólag nem vesz el és nem tesz hozzá, mégis a sokféle elbeszélésből kikerekedik ez a mi már nem szocialista, még nem kapitalista világunk, maga a történelem, innen, a mi alulnézetünkből. Az egykori Szovjetunió, a tagköztársaságok és a valaha szövetséges államok az érdekszférából.

Kicsit felfoghatatlan, hogy a díjakat osztó fejlett Nyugat, a Nobel-bizottság mit olvasott ki ezekből a csak itt, csak nálunk és csak átmenetileg érthető sorsokból. Mert nem lettünk olyanok, mint a szabad országok, amelyekhez csatlakoztunk, a megélhető szabadság egyáltalán nem hasonlít ahhoz, amit megálmodtunk a diktatúra alatt, és elvesztettük a kisember méltóságát. Ez a kifejezés, szókapcsolat volt, ami szíven ütött: a kisember méltósága.

Volt valami a szocializmusban, ami véglegesen elveszett, talán nem is kár érte, mert a rendszer embereket irtott ki, GULAG-ot üzemeltetett, rettegésben tartott néptömegeket, de megnyerte a második világháborút, és valami reményt közvetített a melósnak, a tömegembernek. Hogy ő a világ közepe, ő uralkodik osztályszinten, és majd minden jobb lesz, ha együtt iparkodunk.

S amikor összeomlott az addig versenyképesnek gondolt alternatíva, a rendszer igenlői és tagadói egyszerre ürességben találták magukat. A tömegek jóléti rendszert akartak, a gondolkodók társadalmi célt, a túlélők nyugodt átmenetet.

Egyik sem kapta meg, lett belőle ez az ismert izé, amiben élnünk adatott, s hamis hangú népvezérek éreztek rá a néplélek igényére (ha már jólétet nem tudtak teremteni): az oroszoknak a nagy Oroszország álma, nekünk Trianon fájdalma, és mindenkinek maga nemzeti befelé fordulása, lehetőleg a szomszédok gyűlöletével. És a máz alatt különféle fokozatú diktatúrák működtetik a kiárusítást meg a közvagyon magánpénzzé konvertálását. Állam és maffia, törvény és bűnözés között nem jelölhető meg a határ.

Itt élünk valami félgyarmati önsajnálatban, tehetetlenül és lendület nélkül. De Nobel-díjat kapott az, aki tudósított az állapotunkról.