Aki nem gyanakodna a pedagógus megmozdulások igazságtartalmát illetően, annak elég odafigyelnie a „Magyarország jobban teljesít” kampányra. Szó esik benne a fiatalok lakáshoz jutásától a menekülteken keresztül az adócsökkentésig mindenről, de a jobban teljesítésben véletlenül sem esik szó az oktatásról. Nem véletlenül.

A pedagógusok elkezdtek szervezkedni, aláírásokat gyűjteni, tüntetni, sztrájkkal fenyegetőzni meg tárgyalni a kormány képviselőivel, hogy mit is lehetne tenni a kialakult siralmas helyzetben. Mindkét fél a nyilvánosságot, a szélesebb tömegeket próbálja megnyerni az igazának. Egy nyugalmazott felsőoktatási államtitkár (Klinghammer István) szerencsétlen hozzászólása után elkezdtek a pedagógusok és diákok kockás ingbe öltözve csoportosan fényképezkedni, sőt ellenzéki parlamenti pártok is kollektíven kockásba öltöztek szimpátiájukat kifejezendő, és nem mellékesen szembenállásukat is szimbolizálva a kormány politikájával. A kockás ing a forradalom jelképévé válik éppen. Vagy divattá, és a Fidesz szimpatizánsai most egy ideig várhatnak, mire megint elővehetik a szekrényből a kockás ruhadarabokat.

A kormány azt kommunikálja, hogy a pedagógusok minden követelése végső soron pénzkérdés, és az ország jelenlegi helyzetében (lásd fennebb: az ország soha nem látott módon sikeres) egyszerűen nincs több pénz erre az ágazatra, valamint példátlan mértékű béremelést kaptak a pedagógusok az utóbbi három-négy évben. A szakszervezetekkel megerősített pedagógus- és szülőközösségek, bár folyvást a civil és szakmai jellegüket hangoztatják, és igyekeznek távolságot tartani a politikai pártoktól, egyre inkább rendszerkritikát fogalmaznak meg követeléseikkel.

Nem tudjuk megjósolni, hogy meddig tudnak/mernek elmenni a pedagógusok, hol és miben fog engedni a kormány, ki fárad előbb bele a küzdelembe.

Egy valamit nagyon pontosan megmutat ez a válság. A kétharmaddal és politikai ügyességgel megtámogatott demokratikus hatalom olyannyira rátenyerelt a magyar élet minden területére, hogy egy oktatásirányítási, szakmai területen sem lehet konstruktív vitát lefolytatni a kormány presztízsvesztesége nélkül. Mert mi is lenne, ha engedne egy olyan kérdésben, amit maga a miniszterelnök döntött el? Akkor jönnének az újabb ágazatok, esetleg népszavazások, és kiderülne, hogy ki vezet kit az orránál fogva.

Pedig, pedig, az örök optimista azt reméli, hogy ebből a kockás konokságból lehetne valami. A pedagógusok nem fogják fölszedni az utcaköveket, nem gyújtják föl a tévészékházat, csak 12 – 24 – 36 pontba foglalják javaslataikat, követeléseiket. A kormány már lecserélte az ágazati államtitkárt meg az országos főhivatal vezetőjét, és mindenről hajlandó értelmesen tárgyalni. Ha a sztrájkokkal és demonstrációkkal ki lehet kényszeríteni az értelmes változásokat, akkor (nem csak közoktatási értelemben) megtanulhatnánk valami olyat, amit másutt már évszázadok óta művelnek.