Ferenczes István, aki már a Székelyföld hasábjain kísérletet tett arra, hogy a román költészet legjelentősebb 20. századi alakjának származását tisztázza, a napokban Arghezi – Ergézi címmel kétnyelvű kötetben folytatta – és nézetem szerint le is zárta – kutatásait. Merthogy a szöveg a szó legteljesebb értemében vett kutatás, bár ezt a szót az akadémiai tudományosság mára sajnos a teljes kiüresedésig degradálta, manapság a kutatás alig több mások divatossá vált gondolatainak szolgai reprodukálásánál. Ferenczes munkája a szó szoros értelmében egy doktori disszertáció összes erényeit felmutatja: eredeti, következetes, szakszerű.

„1962-ben Kányádi Sándor meglátogatta bukaresti otthonában Tudor Arghezit. Az általa fordított verseket vitte ajándékba…” – indítja Ferenczes intellektuális nyomozását.

„A 82 éves öregúr szívélyesen köszönti a fiatal magyar költőt, s azt kérdezi tőle, tud-e románul.

– Egy kicsit – válaszolja Kányádi.

– Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást – mondja Arghezi. Aztán átvált románra, és felemlegeti a homoródfürdői borvizeket, amelyekből gyerekkorában sokszor oltotta szomját. »Ha arra jár, igyon belőlük az egészségemre.« Mi több, felsorolja a Kis-Homoród menti falvak nevét. Magyarul mondja: Oklánd, Karácsonyfalva, Homoródalmás, Lövéte, Szentkeresztbánya, Kápolnásfalu, Homoródfürdő… Ez nem is csoda, hiszen az 1880-90-es években, amikor a gyermek Ion N. Theodorescu arra járt, még csak magyar nevük volt ezeknek a székely falvaknak. Kell itt valaminek lennie, hiszen ha egy 82 éves román ember ennyire tiszta mondatokat, szavakat mond ki magyarul, akkor ehhez a nyelvhez valamikor nagyon szorosan kötődhetett. Kányádi ebből azt a következtetést vonta le, amit talán Arghezi is megerősített, hogy gyermekkorában a családjukban szolgáló székely cselédlány hozta nyaralni, s ekként tanulhatott meg egy kicsit magyarul.”

Mint a szövegből is kiderül a költő Bukarestben bejegyzett „eredeti neve” Ion N. Teodorescu. De amint az már a keresztlevélből kitűnik, születése körül valami nincsen rendben. Az irodalomtörténet számára az sem titok, hogy a költő szerelemgyerek volt. Meg aztán Bukarestben is beszéltek ezt-azt. A szakma azonban a nyilvánvaló misztifikációk ködösítések, gyanús elemek ellenére viszonylag könnyen túlteszi magát a kérdésen, nem nagyon feszegeti a (a nemzeti szempontból esetleg „kínossá” válható) rejtélyt.

Ferenczes Istvánt azonban nem hagyja nyugton a dolog. Szabályos oknyomozásba fog. Beleássa magát az Arghezi-életrajzokba, Bukarestben élő magyar értelmiségieknél érdeklődik. És fölmerül benne a gyanú, hogy a Kányádi által feltételezett cselédlány esetleg maga az anya is lehetne! A nyomok Szentkeresztbányára vezetnek. Ferenczes levéltári vizsgálódásokat, széleskörű levelezést folytatva, interneten szörfölve felteszi magának a kérdést, hogy nem élt-e Arghezi születésének (ismét csak zavaros) időpontja körül a székelyföldi településen olyan család, melynek lánygyereke Bukarestben cselédkedett volna, s ha igen, hogyan hívták?

Gyanúja igazolódott, a félig székely, félig cipszer Ergézi családnak valóban van egy Rozália nevű lánya, aki az apa halála után kénytelen cselédnek állni Bukarestben. A székelyesen nyílt e-vel ejtett Ergézi a román fül számára nyilvánvalóan Arghezi gyanánt hangzott. Magától értetődővé vált a feltételezés, hogy a költő édesanyja nevét választotta írói név gyanánt. Annál is inkább tehette, mert az Ergézi név nem hangzott magyarosan, románul viszont az Argeş folyóval való hangzásbeli hasonlósága révén a román szó variációjának benyomását kelthette. Ez a vonatkozás annál is fontosabb volt számára, mert a román költőként debütáló fiatalember, bár néhány magyar ismerősnek szőrmentén, ahogyan azt Kányádi esetében is láttuk, utalt magyar tudására és a Székelyfölddel kapcsolatos gyerekkori emlékeire, anyjának kilétét, implicite magyar-német származását (egyetlen tétova kivétellel) soha nem hozta nyilvánosságra. Sőt bár anyja szinte haláláig a családban élt, legközelibb ismerősei előtt is “német nevelőnő” gyanánt emlegették. (Tehát anyaként is kénytelen volt megmaradni valamiféle „cselédlánynak”.) Abban a korban persze azt is titkolni illett, hogy az ember szerelemgyerek, de én azt hiszem, hogy itt mélyebb okok is közrejátszhattak. Annál is inkább, mert A boldogasszony mosolya (Ochii Maicii Domnului) című lírai regénye olyan lenyűgözően költői emléket állít az anyának, mely legfeljebb József Attila Kései siratójához hasonlítható. Ezért is oly megdöbbentő, hogy a román nyilvánosságban Arghezinek haláláig titkolnia kellett magyar-német származását. Főként a magyart. Román értelmiségi körökben ugyanis a magyar származás nagyon nem számított comme il faut-nak. A legjelentősebb román költő egyszerűen nem lehetett magyar származású. A költő Ferenczes István a kérdésnek ezt az aspektusát – szakemberként – nem feszegeti, de nekem itt és most, újságíróként, meg kell tennem.

Annál is inkább, mert a helyzet száz év alatt is csak kínkeservesen változott. A 90-es évek elején a sepsiszentgyörgyi Színház Adrei Mureşanu Társulata évente rendezte meg Atelier nevű kísérleti-színházi fesztiválját. Egyik alkalommal együtt ültem a zsűriben a kortárs román drámairodalom talán legjelentősebb alakjával, az elbűvölően rokonszenves Iosif Naghiuval. A büfében, kávé mellett a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy magyarul beszéltünk egymással, hiszen már a neve is magyar származásra utalt, s rögtön elmondta, hogy gyerekkorát nagyszüleinél Felső-Háromszéken töltötte. Nem tűnt fel nekem, hogy mindig kizárólag akkor szólalt meg magyarul, amikor román vagy magyar „idegenek” nem hallhattak. A fesztivál vége felé megkeresett a sepsiszentgyörgyi tévé riporternője, aki többször is látott minket beszélgetni, hogy kérném meg Naghiut, adjon interjút neki. „Szívesen – mondtam –, de kérdezheti magyarul is, hiszen úgy beszél magyarul, mint mi. Idevalósi.” A riport után kíváncsian kérdeztem a kolleganőt: „No, hogy ment?” „Románul. – választotta – Nem tud egy szót sem magyarul. Kínos helyzetbe kerültem… A felkérésemet sem értette.” A kettős identitás a román „nemzeti” nyilvánosságban még mindig tilalom alá esett. Egy román értelmiségei semmi körülmények közt sem szólalhatott meg magyarul…

József Attila büszkén hirdette, „anyám kun, volt apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az”, és nem omlott rá a mennyezet. Senki nem vonhatta kétségbe, hogy ő a 20. század legnagyobb magyar költője, vagy ha kétségbe vonta, hát nem a származása miatt tette.

Ma mintha már a fiatalabb román generációban is lennének kivételek. Több román értelmiségit is ismerek, akik képesek túltenni magukat a kettős identitás traumáin, hogy csak a két legjelentősebbet említsem: a Babeş-Bolyai Egyetem jeles tanárát, Borbély Ştefant, és a Iaşi-i Egyetem kitűnő nyelvész professzorát, Alexandru Gaftont.

A – szó valóban kulturált értelmében vett – multikulturalizmust talán mégsem kell végképp eltemetnünk.

Fotó: vatraoficial.wordpress.com