Bartók és Kodály országa vagyunk, így talán természetes, hogy dalban mondjuk el, ha valami bánt. És a dalhoz nyúlunk, ha valami fontosat meg akarunk oldani. Nem tart eléggé össze a magyar? Sebaj, máris húzatjuk agyba-főbe. Vagy talán nem akarnak hazatérni a külföldre szakadt honfitársaink? Akkor még a nagybőgőbe is beugrunk, addig énekelve, amíg be nem lilul az ajak, el nem zsibbad a torok.

Valahogy azt gondoltam a Barackfa-dal után, a veretes „Talpaink egymásra lépnek” sor után, hogy a kormány nem kockáztat többé, nem égeti magát önkéntes alapon, úgyis van épp elég ok a szégyenkezésre, tehát hagyja az összetartozást másra. De nem és nem, így a makacsság máris megszülte legújabb gyöngyszemét. Gyulai István paksi zenész karöltve a nemzetpolitikáért felelős államtitkárral olyan mozgalmat indítottak el, melynek keretében egy dallal szólítják meg a világ különböző pontjain élő magyarokat, és dúdolva ráveszik őket a magyar nyelv és a magyarság megtartására. Vagy valami ilyesmi.

És tényleg mindent bevetnek az Örökség-dalban. Gyermekkórus, meghatóra fényképzett táj, hegedűszóló, miközben „magyarul mosolyognak” a zenekar tagjai. A világért sem akarnék gonoszkodni ezzel, vagy olyasmire gondolni, hogy láttam már ehhez hasonlót egy egészen más korban és más helyen, Megéneklünk, Románia, ez volt a mozgalom címe, és annyira rossz volt, hogy alig tudtál elszakadni a képernyőtől.

De hát miért is tanulnánk mások vagy saját hibáinkból? Abból, hogy a politika pocsék rockzenész, amihez csak nyúl, abból sláger nem terem (szegény Demjén Rózsi is hogy elúszott a vizes vb himnuszával), csak kínos feszengés. Bár épp ezt szeretnék valahogy, nemzeti euróvíziót vagy slágerrádiót, ahol reggeltől estig az mehet, mi szívének kedves, a rezsicsökkentéstől a menekültgyűlöletig, mindent elénekelhetnénk, együtt, kézen fogva, hajmásipéter-módra, egyetlen nagy családként.

S talán még menne is, ha nem lenne ennyire lelombozóan rossz ez a dal, ha nem lógna ki ennyire a lóláb, ha nem egyetlen nagy lóláb lenne az egész. Geszti Magyarország-dala ehhez képest egy Rákóczi-induló, legalábbis első hallásra nem sérti véresre a fület, persze ott francia volt a zeneszerző, és eredetileg egy cirkuszi előadásban hangzott el. Mindegy is, valahol talán méltányolható a naiv hit, hogy dalba csomagolva bármilyen üzenet átvihető, így is el lehet érni valamit, hogy a We are the world a politikában is járható út, és az Örökség-dalt úgy fogják ordítani az emberek a házibulik csúcspontján, mint az Afrikát vagy A kört. Holott ez utóbbiak többet tettek a magyarság érdekében (már ha lehet egyáltalán tenni ennek érdekében készakarva bármit is), mint a kormánypropaganda bármelyik taktusa. Egy négercsókért mindenem odaadom, dúdolja a magyar, és eszébe sem jut neki, hogy ő magyar, magyarul énekel, rajta kívül talán nem is érti más a poént, és soha nem is fogja, és így lesz az egyszerű slágerből ki nem mondott összetartozás, még ha csak egy koncert erejéig is.

Persze jobban örülnék egy olyan kormánynak, amely nem a rettentő muzikalitását fitogtatja, hanem valahogy kormányozva rakja rendbe a dolgokat, de hát értem én, hogy lassan mindent be kell vetni az illúzió érdekében. És megértem azokat is, akik a dalra elmorzsolnak majd egy könnycseppet a szemük sarkában, én is sírnék, ha a gyermekemet látnám viszont abban a kórusban. Egyáltalán: bármelyik ehhez hasonló kórusban.

Ja, és hogy mennyire vagyunk Kodály országa. Barátom mesélte, hogy a legutóbbi könyves pályázaton nem termett túl sok babér nekik, viszont kapott pénzt minden népdallal, népszokással kapcsolatos kötet. Bár igazából egy könyvük és szerzőjük szintén elkönyvelhetett némi támogatást. Bartók Imre, a fiatal prózaíró.

És akkor próbáljunk meg nem sírva nevetni.