„Mindannyian áradozunk Eminescuért, de egyikünk sem vállalná az életét” – mondta Nichita Stănescu.

A nagy költők nem arról híresek, hogy nem vállalnak semmit; az utókoruk annál inkább. Minden következő nagy költőnek ugyanazzal az ízlésmerevséggel kell megküzdenie, mint az elődjének. A közönség rajong, és annyira feltolja a példaképet, annyira elidegeníti az élettől, mintha nem is élt volna, mintha nem is mindennapi érzelmekből és helyzetekből írta volna a nem-mindennapit.

Azt hiszem, ennek a jelenségnek szól Szilágyi Domokos mondata is, miszerint a vers élő beszéd. „Anyám, anyám, édesanyám, Gyulainé édesanyám.” Ugyan mi mesterkélt van ebben?! Emiatt az irritációja is Adyval szemben, aki mindig a saját különállását és egyediségét hangsúlyozta. Azt már nem vette figyelembe, hogy Adynak egy egész ellenséges országgal és ízléssel kellett megküzdenie.

Azt viszont jól érezte, hogy sokszor nem a küzdés és nem a bátorság, sokkal inkább a hiúság, a nárcizmus, és az öntudatlanságig jutott tapintatlanság vagy talán érzéketlenség. A költő annyira csak magával törődik, annyira „hallgatja a híreket, miket mélyéből énszava hoz”, hogy mással, legtöbbször éppen azzal, aki szereti, egyáltalán nem törődik. József Attila annyira megírta az Ódát, holott nem Juditról, miközben Judittal élt!

Ma 166 éves lenne Eminescu, az a román költő, akit a legnagyobbnak neveznek. De amikor élt, akkor irodalomkritikusilag tiltották tőle a lányokat, mert miféle alak az, aki azt írja, „Hadd, hogy fátylad a fejedről, / arcod elől elvegyem”?! A lányok megrontója, nem vitás. Olykor az az érzésem, a legterjedelmesebb és legmaradandóbb emberi intézmény a hülyeség.

Különben sincsenek legnagyobbak, csak legkedvesebbek. Eminescu létrehozta a román költői nyelv világszínvonalát, de hozzám Arghezi sokkal közelebb áll. Igaz, Eminescu írta azt a csodálatos verset, amely így kezdődik: „Nu credeam să-nvăţ a muri vreodată”. Hogy halál van a földön, azt nem sokan írták meg így.

A vágy, a szerelem, a halál, az elmúlás, az emberi élet hiábavalósága, lásd például a Glosszát. Eminescu nagy utakat nyitott, de mibe került ez neki! Fiatalon, elborult elmével halt meg az, akit az utókor olyan párás szemmel emleget. Pedig nem igaz, hogy ha netán megértenek vagy már életedben folyamatosan nagyra tartanak, ne tudnál remekműveket írni: Goethe és Thomas Mann elég beszédes példák. A költő mindenképpen költő: érzékeny, önző, idegantennás ember. Akit hosszan dicsérnek, de nem élnék az életét.

Fotó: 81px.com