Álmomban kifogtam egy aranyhalat, aki azt mondta, hogy kérhetek valamit az ország, a nemzet, vagy csak úgy, a magyarok nevében. És pislogott rám üres halszemével. Túl józan volt az álom, mert nem olimpiát kértem, meg nem is azt, hogy ezentúl csak mi vezessük az EU-t kétharmados többséggel, és arra se gondoltam, hogy több tiszteletet a magyaroknak, mert azért egy aranyhalat se lehet ennyire leterhelni.

Hanem az áhítat, jutott hirtelen eszembe. Hogy én ezt a posztkommunista hályogot úgy de úgy levenném a zemberek szeméről.

Mert mostanság valahogy két nagyobb csoportot látok kialakulni. Az egyik az áhítatig elmenően rajong a saját államférfija iránt (Gyurcsány, Orbán, Vona stb.), a másik pedig teljes apátiába zuhanva vár valami jobbra, másra, kevésbé lidércesre. Az áhítatban én a diktatúra maradék reflexeit látom, a Géniusz iránti, kikövetelt szeretetet, ahogy a tapstereken kell éltetni vezényszóra, skandálva, dísztáviratot küldeni a brigád nevében születésnapkor. Ez maradt itt, csak immár vezényszó nélkül (bár sokan akkor is önként imádtak).  És akkor már tehet bármi az imádat tárgya, mondhat gyökeresen ellen önmagának, korábban vallott elveinek, eszméinek, az már mindegy, mert az úgyis úgy lesz jó. Sőt, mi több: tökéletes és megfellebbezhetetlen.

És akkor az áhítat máris börtönbe zár, az önálló gondolkodás kulcsát pedig messzire hajítjuk. A Jóistentől se kérdezné meg senki, hogy is volt azzal a tengerrel, Öreg, tényleg szétvált-e, és nemár, hogy égő csipkebokor. És nem mondhatod, hogy te sose hazudtál az embereknek. Hiszünk benne, mert ez megnyugtat, biztonságot ad, és most, ezekben a folyton harcra kalibrált időkben bizony ez a legfontosabb. Gyerekek vagyunk, kell a szülői jelenlét. Mintha egybegyúrnánk Cáratyuskát, Istent és a Táltost, hogy kézen fogjon végre és vezessen a Magyarok Csillaga alatt.

De vajon mi lenne, ha csak eggyel, egyetlen szerény lépéssel hátrébb tolnánk magunkat a saját készítésű bálványunktól? Hogy ne csak az uralja a láthatárt. Hogy ne a parttalan és teljesen felesleges szeretet határozza meg a politikushoz való viszonyunkat. A villanyszerelőt se nagyon ölelgetném jobbágytekintettel, pedig tőle is azt várom, hogy tegyen rendet a fürdőszobában. Érdemes megnézni egy-két sajtófotót: Gyurcsányt/Orbánt a hívei, a kemény mag között. A szemeket. A behódolt rajongás stációit.

Valamelyik nap a lengyel parlamentről tudósított a híradó, az ottani kormánypárt épp a lengyel médiát fejezte le a túlhatalom diszkrét bájával. A voksolás után láttam a felálló és a vastapsba belemámorosodó képviselőket, és hirtelen mély, ká európai szomorúság öntött el. Nem is feltétlenül attól, amit csinálnak, hanem az egész reménytelen és önkéntes szolgaságtól. Hogy ez lesz még egy ideig. Mert bizony magunkra varrtuk ezt a zubbonyt, mint egy Nesszosz inget. Csak még nem fáj. Tán még nem is bizsereg. De majd fog. Mert nem csak az, hogy nem vesszük észre, hogy a még meg se szilárdult demokratikus játékszabályokat verjük szét pillanatnyi érdekekért, hanem hogy máris ott az ütem a kezünkben.

De akkor miért szidjuk a kommunizmust? Ha az egyszer ilyen okosan és szépen megtanított minket a rajongó szeretetre saját Géniuszunk iránt? Tán nem látja a száj, hogy nem felejt a kéz?

Szóval, ezt kértem. Hagyjuk a bálványt másra, és tegyünk úgy, mintha akár felnőttek is lehetnénk ebben a szélessávú homokozóban. Kicsit hagyni odabent mocorogni a szkepszist. Kérdéseket fogalmazni, mert az már kész szabadság. Hiszen valaha rebellisnek tudták a magyart, nem? Hátha ma is elbírna egy kis kételyt. Önsegélyező töprengést. Mert a végén még eszünkbe is jutna valami a nagy ijedtségben.

Fotó: zalanarts.com