Krebsz János: A halál kultúrájának harsonásai

Komolyabb vihart kavaró kijelentést tett Kövér László, az országgyűlés elnöke abban a témakörben, miszerint a nők elsőrendű kötelessége a gyermekszülés, mert a magyar kultúra meg a jövő nem biztosított a jelenlegi termékenységi mutatóinkkal. Sőt rongáló tevékenységet fejt ki a feminizmus, liberalizmus, gender-őrület Mária országában. És a kibontakozott vitában boldog – boldogtalan elmondta véleményét a gyermekszülésről. (Nemzethalál, bevándorlók, magyar átok, keresztény értékrend, Ratkó Anna megfordul sírjában, sat.)

Egy-két nappal később a popikon Ákos mondott valami konzervatív butaságot a nők szerepéről, amire a német telefontársaság, egyik fő szponzora, bejelentette, hogy számára vállalhatatlanok ezek a nézetek, és szerződést bontottak. Innen kezdve válik érdekessé a dolog, mert Magyarország kormánya tett ellenlépést erre, s bejelentették, hogy szerződést bontanak a minisztériumok az említett multival, mert nálunk szólásszabadság van. A kognitív disszonancia csimborasszója.

Két érdekes újdonsága van számomra a csetepaténak. Meg egy régi igazsága.

Eddig azt hittem, hogy a szórakoztatóiparban előáll valaki valamilyen teljesítménnyel, aztán ha elegen vesznek jegyet a koncertjeire, töltik le a dalait, vásárolják a cédéit, akkor meg lehet ebből élni. Hát nem így van.

A teljes Fidesz beleállt (miniszterelnökkel az élen) ebbe a másodlagos fontosságú vitába. A magyar társadalom – meglehetősen fixált módon és nagyon képmutatóan – konzervatív az erkölcs kérdéseiben, meg multi- és tőkeellenes, és akár kétharmad is kinyilvánítja, hogy bizony inkább a kormány, mint Európa álláspontján van.

Kilátástalan ez az egész vita.

Szerintünk előbb azokkal kellene kezdeni valamit, akik már megszülettek.

Elfajultan liberális beállítottságom nézőpontjából egyszerűen szégyennek tekintem, hogy a fejlett világ országai között Magyarország az, ahol az utóbbi években 18-ról 16 évre csökkentették az általános tankötelezettséget, miközben ezt mindenhol növelni igyekeznek, sőt tudásalapú társadalomról beszélnek a versenyképesség fogalmát is belevéve.

A közmunkát meg egyenesen pozitív dolognak tekintettem kezdetben. Amíg van 4-500 ezer alulképzett, iskolázatlan munkaképes emberünk, akikkel a munkaerőpiac nem tud mit kezdeni, addig a nagyobb közösség kénytelen valamilyen módon gondoskodni róluk. Nem sok a havi ötvenezer forint, de legalább a duplája a segélynek, és a településeink meg a köztereink szépülnek, csinosodnak mindeközben.

Most, friss információ és saját tapasztalat: a tizenhatodik életévét betöltött fiatal otthagyja az iskolát, hogy közmunkás lehessen. Ez leginkább a válságövezetekben, kisfalvakban történik, ahol nagyon nem mindegy, hogy a tizenháromezer forintos családi pótlék vagy az ötvenezres közmunkás bér érkezik a hónap elején.

Hozzá kell tenni, hogy a közmunka nem ugyanolyan, mint a munkaerő-piaci elhelyezkedés, és egyáltalán nem hasonlít a versenyszférához. A nagy munkanélküliséggel sújtott falvakban nincs annyi árok, sövény és közterület, amennyi értelmes munkát jelentene a nagyszámú munkás seregnek, így öten-tízen végzik el egy ember egynapi munkáját, vagy csak elbújnak a kíváncsi szemek elől, hogy ne szúrjon szemet a semmittevés. És, mint korábban a klasszikusok megfogalmazták, a munkaerő hajlamos annyit dolgozni, amennyi a bér, többet nem, mert az már kizsákmányolás, azt meg nem hagyjuk.

Talán az oktatás, a képzés jelenthetne kilépést ebből a spirálból: a tanulatlanból közmunkás lesz, a közmunkás gyereke nem lát más mintát, a válságrégiókban nincs más munka. És az iskola egyre kevésbé alkalmas arra, a jelentős forráskivonások után, hogy versenyképes embereket képezzen. (És a jólképzettek elmennek külföldre megélhetési célból.)

Jókat és világnézetileg többféléket lehet vitatkozni a magyarság fogyásáról, meg lehet fogalmazni, hogy mit is tehetnénk a tendenciák megfordítása ügyében. De, megismételjük a már egyszer leírtat, először azokkal kellene törődni, akik megszülettek már, köztünk vannak, és emberi életet szeretnének élni.

Az írásunk címébe emelt kifejezés Kövér László házelnök barokkos pompájú minősítése az őt bírálókról. Ebből is látszik, hogy sötét fellegek tornyosulnak hazánk hánykolódó gályája felett.

Fotó: Fortepan

Kimaradt?