Ahogy közeledünk az első világháborúhoz, Thomas Mann Varázshegyében úgy lesz egyre feszültebb a hangulat. A szanatórium fent van az Alpokban, távol a világtól, a világ szellemisége mégis, ide is betör. Urak, akik civilben kereskedők, és az akkori viszonyoknak megfelelően még tudják, hogyan kell étkezni, hirtelen egymásnak rontanak, összegabalyodnak, úgy kell szétválasztani és a padlóról felszedni őket. Talán nem is hibásak ezért, legalábbis nem egyedül hibásak: az idők indulatai költöznek beléjük és vadítják meg őket.

Ez jutott eszembe, miután néhány napig gondolkodtam ifjú Márkos Albert és Toró Tamás esetén. Tulajdonképpen nem is lehet tudni, mi történt, a tudósítások kérdőjeles vagy valamilyen bizonytalanságot jelző kifejezést hordozó címmel jelennek meg, és teljesen az olvasóra van bízva, hogy kinek hisz. Az biztos, hogy verekedés tört ki egy kocsmában. Ezt lehet a „székely virtussal” magyarázni, ahogy egy hozzászóló teszi, lehet arra gondolni, vajon hány kocsmai verekedésből születik tudósítás, és lehet arra, hogy a politika annyira megmérgezte az életet, hogy olykor valaki feltétlenül behúz valakinek, rendes emberek hirtelen egymásnak rontanak, és verekedni kezdenek.

Az biztos, hogy az alkohol sem tesz jót a kiegyenúlyozottságnak, de az is biztos, hogy józan emberek társaságában is gyakran érzek valami megbékíthetetlen feszültséget. Muszáj állást foglalni a migránsok ügyében, a melegházasságok kérdésében, az Orbán-kormány problémájában, és ha állást foglalunk, akkor hamar kiderül, „magyarok”, „keresztények” vagy egyáltalán „emberek” vagyunk-e, vagy sem.

Azt hiszem, jól fogalmaztam: muszáj állást foglalni. Nem lehet beszélgetni, érvelni, megindokolni az állításainkat. Zelóták lettünk, kizárólag egyetlen igazságot ismerünk, és az az igazság. Aki ebben kételkedik (nem is kell tagadnia!), az hülye, pogány, hazaáruló és természetesen zsidóbérenc.

Gyakran találkozom az érvvel: XY újságíró, ő nem azért gondolja azt, amit gondol, mert úgy gondolja, hanem azért, mert úgy kell gondolnia. Nem tudom, mióta lettünk ennyire felületesek. Kétségtelen, hogy akadnak újságírók, akik azért gondolják úgy, mert könnyebb azt gondolniuk, a legtöbben mégis maguktól gondolkodnak, és egyénileg alakítják ki a véleményüket. Nem beszélve arról, hogy közöttük is vannak ostobák, akik teljesen mindegy, hogy mit gondolnak.

Szóval mielőtt a fegyverek eldördülnének, máris zajlik a háború a lelkekben, az agyakban, a kedélyekben. Ebben a feszültségben élünk, és ez óhatatlanul verekedésekhez vezet. 

Fotó: index.hu