Karácsony előtt, beszorulva Az ébredő erő és Habony Árpád ibizai szétcsúszása közé, némi egészséges önzésre biztatnék mindenkit. Lepjük meg magunkat valamilyen jó kis ajándékkal. Nem kell a fa alá tenni, becsomagolni, felpántlikázni, egyszerűen csak vegyünk magunknak valamit, mert megérdemeljük. És nem mi ismerjük legjobban a saját ízlésünket?

Én is összeállítottam magamnak egy kis csomagot, s azon töprengek, hogy melyik legyen a befutó ebben az igen szoros mezőnyben. Mert a Holmi háromkötetesre tervezett antológiájának első darabját igenis fel kellene tenni a polcra. Könnyen lehet, hogy pár év múlva a Holmit a második vagy ki tudja hanyadik Nyugatként emlegetik majd (voltaképpen ezzel a kimondott-kimondatlan céllal is indult). Hiszen számos jelentős szerzőt vezetett be az irodalmi köztudatba és tett sikeressé. Ízlést formált, és arisztokratikusan válogatott, az a legenda járta róla, hogy oda még a nagyok is csak a legjobb műveiket adják, s ha ott megjelentél, akkor már majdnem élő klasszikusként tekinthettél magadra. És, igen, volt, aki úgy gyűjtötte a gyöngéd vagy épp erőteljes visszautasításokat, úgy tűzte a mellére, mint mások az elismeréseket, kiharcolt vállveregetéseket.

Elég csak belenézni a majd huszonöt évet átfogó szépirodalmi válogatásba, hogy bárki meggyőződjön róla, milyen szerepet vitt a Holmi a rendszerváltás után. Mennyire biztos bástyaként meredt ki az átmenet kaotikus éveiből. És most itt a best of, jó nagyokat lehet majd vitázni, hogy mi miért vagy miért nem került be, de ez a kötet akkor is az év egyik legfontosabb kiadványa. Még akkor is, ha a szövegek nagy része vélhetően már ott van a polcokon, kész könyvek formájában, de így együtt mégis arról beszélnek, hogy még az internet korában sem lehet meg az irodalmi élet igazi műhely nélkül. Ahol szövegekről, irodalomról vitázik néhány szerkesztő, és dönt sorsokról, mondatokról, karrierekről. Mert a beavatás valahogy a művészet része, kikerülhetetlen, megspórolhatatlan, ahogy a féltékenység, a beszólás és az irigység is. De ez már egy egészen más antológia.

(Fotó: Index)

A másik, amivel meglephetném magam, majdhogynem ilyen fajsúlyos. Ungváry Krisztiántól már megszokhattuk, hogy előszeretettel nyúl darázsfészekbe, már ami a múltat és az emlékezést illeti. De a most megjelent A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944 című könyve minden korábbinál nagyobb visszhangot verhet fel. Hiszen mindezzel kapcsolatban eddig leginkább a nemzeti tragédiát, a Don-kanyar mérhetetlen veszteségeit emlegettük, magunkat is az áldozatok közé sorolva, ám a megszállás árnyoldalairól, erőszakos cselekményeiről, netán bűneiről jobbára alig volt ismeretünk. Eddig csak sejtettük, most már szembe is kell néznünk vele, amiben a monográfia kiváló segítséget nyújthat.

Nem könnyű, mégis megúszhatatlan olvasmány ez a történelmi emlékezés szempontjából, mely minél kiegyensúlyozottabb, annál kevesebb frusztrációt termel. Annál kevésbé felhasználható aktuális politikai célokra és torzításokra. Bár félő, hogy ennek az ideje még messze nem jött el. A Hóman-szobor és a német megszállás emlékművének árnyékában minden nap nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire nem a történelem, hanem az elvtelen felmentés érdekli az emlékezetpolitika mai formálóit. És szinte megdöbbentő, hogy a vitát kiváltó acsarkodásokban hogyan válnak pillanatok alatt kétdimenzióssá az amúgy bonyolult problémák, elvek, emberek. Hogyan lesz Jó vagy Rossz Nyirő, Hóman, Wass. Nemes arcélű szobrok vagy épp anyagtalan ördögök. (A Hóman-szobrot végül, úgy tűnik, mégsem állítják fel. Székesfehérvár polgármestere meghátrált a kérdésben.)

Talán ezért is lesz sokkal több egyszerű könyvnél Ungváry munkája. Mert a köztes térről beszél, ahol egymásra rakódik rossz és jó, és sok szürke közül kiválogatni a magunk pasztellszíneit. És amely teret be kell laknunk a magunk belátásaival, lehetőleg címkék nélkül.

Jó kis ajándék, nem?