Vajon bennünk van, ami ellen oly vehemensen tiltakozunk?

Úgy keltem fel, hogy írok valamit arról, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatal szerkezeti átalakulásáról szól törvénybe a héten becsempésztek egy módosítást, mely szerint az állami vezetők hozzátartozói is pályázhatnak közpénzekre, hacsak nem élnek egy háztartásban. Annyira gyorsan történt mindez, hogy mind a sajtó, mind a képviselők naivabb (értsd: ellenzéki) része csak utólag jött rá, hogy mit is szavaztak meg az orruk előtt, vagy épp a részvételükkel. (Legalábbis naiv olvasatban.) Merthogy ezentúl Orbán Viktor veje simán agyonnyerheti magát bárhol, bármilyen közbeszerzésen, feltéve hogy nem egy asztalnál eszik a krumplilevest. Miért is kellene kizárni a legendásan maguk útját járó gyerekeket? Akiknek az égadta világon semmi közük a politikához, csupán boldogulni szeretnének?

Az indoklás egyszerű és zseniális: fél Magyarországot ki kellene zárni, ha az eredeti szigorhoz tartanánk magunkat. Hiszen valahol mindenki mindenkinek a pereputtya, nem? Ezzel persze be is ismerjük, hogy a rokonság, az uram-bátyám viszonyok ma is keresztül kasul behálózzák csöppnyi országunkat. Mert aki itt nem rokon, rögtön azzá akar válni, ha előkerül a húsos bödön, akár csak az ígéret szintjén is. Míg mások háborúznak, te házasodj, boldog Magyarország!

Szóval erről akartam írni, hogy a suskust most már törvény garantálja – aztán rájöttem, hogy mindez teljesen hiábavaló. Mert nekünk tényleg ez jár. Hiszen mi úgy mentjük fel a maiakat, hogy a régiek bezzeg többet loptak (vagy fordítva), hosszan elvitatkozunk arról, hogy vajon a talicskába vagy a nokiás dobozokba fér-e el több bankó, és ezzel le is tudtuk az ügy morális vonatkozásait. Közben mindez az életünk részévé vált, ahogy az éghajlatváltozás vagy az okostelefon. Elfogadtuk, megbékéltünk vele, bár néha a korrektség jegyében még vakkantunk egyet, ha túl szemérmetlenül művelik. Talán az a politikus váltaná ki ma a legnagyobb derültséget, aki arról beszélne, hogy országjobbító szándékkal érkezik a pénztár elé. Persze az nem baj, ha azért az ország javul két suskus között, akár magától is. Ilyen vérpopulista akartam lenni, amikor világossá vált, hogy már nem is nagyon tudnék elképzelni másfajta politikust, vagy legalábbis jót röhögnék magamon, ha mégis. Naivak legyünk vagy szabadok, kérdezné a mai Petőfi, csak épp nem tudna rá jó választ.

Hiszen a Louis Vuitton bőrönd, a Rolex Bubbleback óra, a vadászat, a szülők segítségével összekuporgatott villa, a luxus apró simogatásai ma a politikus alaptartozéka. És ne is szóljuk le mindezt, hiszen a stílus nem tapad csak úgy akárkire. Vagyis jobb ma egy Rolex, mint holnap egy kacagány. Ki akarná vissza a kommunizmusa elegánsszürke, személytelen divatját? Kim Dzsong Un ruhatárától lever a víz, elég megnézni a kabátjai szabásmintáját, hogy tudjuk: nem akarunk ott élni. Hát akkor? Hol a baj, minek az erkölcsi hablaty? Ki nem látja be azonnal, hogy Deutsch Tamás cipője szinte simogatja a tornacipőhöz szokott proletár szemet?

És akkor beleszokunk abba, ami eddig is világos volt, törvény nélkül is: dinasztia épül. Nem egy háztartásban élő habsburgok és hohenzollernek sorakoznak fel előttünk, értünk. Apák adják át a jobb élet receptjét a fiaiknak, sógoraiknak. Nyilván telefonon vagy emailen, mert a vasárnapi asztalnál erről még sem lehet beszélni, azt már tiltja a jó érzés. A becsület.

Azt hiszem, mindig is ilyen országot szerettem volna. Ahol arra vágyom, hogy én is lophassak végre, de mivel nem a megfelelő ember rokona vagyok, viszonylag szegény maradhatok, ergo papolhatok majd az erkölcs írott és íratlan törvényeiről. Pénzért, vékony népszerűségért. Hogy azért nekem is csurranjon valami a közösből.

Fotó: 24.hu