A végén még köszönőlevelet fogalmazok majd a Fekete György vezette MMA-nak.

Hiszen elérték, hogy az utóbbi évek legszélesebb összefogása látszik kibontakozni a kultúra területén. Ellenük. Tizennyolc szakmai szervezet írta alá a tiltakozó levelet, amely nehezményezi, hogy a mintegy hétmilliárd forint közpénzt szétosztó Nemzeti Kulturális Alapot pántlikástul, alelnököstül áttolták az Magyar Művészeti Akadémia játszóterére. Mindenféle egyeztetés nélkül, egyrészt mert csak, másrészt pedig tovább kell erősíteni az Akadémia „művészeti életben elfoglalt kulturstratégiai szerepét”.

Az aláírók között ott találjuk a kezdeményező Fiatal Írók Szövetségét, az élükön a talán leghiggadtabb elnökkel, Kollár Árpáddal, de ott van a Magyar Zenei Tanács, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, a Történelemtanárok Egyesülete vagy a Magyar Színházi Társaság. Még a Magyar Írószövetség is aláírta, ami a legfinomabban szólva is pikáns, hiszen a tagság jó része egyben MMA-tag is, vagyis ők tehettek volna a legtöbbet azért, hogy az egyeztetés létrejöjjön. De hát van az a pont, amikor már az egyenlőknél is vannak egyenlőbbek.

Persze jobban örülök én a békésebb széthúzásnak, amikor írott és íratlan szabályok szerint dőlnek el díjak, pályázatok támogatása, amikor „mi sem bántjuk a tiéteket, ti se a miénket” párhuzamossága érvényesül. Bár ez sem dicsőségtáblára kívánkozó eredmény, hiszen a napnál is világosabban bizonyítja, hogy nem egy magyar kultúra van, nem egy mérce, hanem legalább kétféle belterjesség, de ez a mai helyzet felől nézve is már a maga színtiszta szakmaiság. (Az, hogy több kánon van, még nem zárja ki az egyetlen magyar kultúra fájó hiányát. Az értékpluralizmus egészen másfajta párhuzamosságot állít elő: ez megengedő, és bármikor korrigálja saját hibáit, a hatalmi elvek szerint érvényesülő párhuzamosság viszont éles és kizáró.) Mert egészen más az, amikor a hatalom jelenti ki, hogy ezentúl márpedig egy és oszthatatlan magyar kultúra lesz, az enyém, a többiek pedig szedegessék fel az asztalról lehullott morzsákat, mint az, amikor esztétikai, minőségi elvek mentén születik meg a sokszínűség egysége. Mert mégiscsak van a jó, és van a rossz (örök kérdés, hogy ezt ki vagy mi dönti el), közte meg az eldönthetetlen szürkeség. Még csak nem is ötven árnyalatban.

Bár látszik, hogy az MMA gesztusokat gyakorol (díjakban, támogatásokban) olyanok felé is, akik sem ideológiailag, sem értékszemléletben nem tartoznak a „birodalomba”. Csakhogy a gesztusok a diktátorok sajátja, civilizált világban egyenrangú partnerek együttműködési képessége rajzolja ki az erőviszonyokat. Hiszen az alkotók zöme nem gesztusokra, havi jutalompénzre, hanem kiszámítható és átlátható támogatási rendszerre vágyik. Nem édesgetésre, vagy kiátkozásra, hanem tervezhető életre, ami pont annyira kell az alkotáshoz, mint a múzsa szeszélyes csókja.

Az MMA viszont most olyan erősen nyomja a falat, hogy a fal lassan, de biztosan elkezdte eltolni őt. Történelmi közhely, hogy a túlzásba eső hatalom szinte csettintésre hozza létre saját, egységbe tömörülő ellenzékét, ez történik most is, szegény Marton Éva nem tud majd annyit énekelni, hogy elnyomja az elégedetlenkedők hangját. Majd a mentrendszerinti robajt, amikor az építmény mindenkit maga alá temet.

De még csak nem is ezt kívánom. Hanem csupán valamiféle nagyvonalúságot, ami időnként önmagunkat is képes háttérbe szorítani. Kultúra ugyanis e nélkül sem létezik. Ami felé ugyanis most tart az MMA az nem a kultúrafinanszírozás egyneműsítése, hanem a lassú önfelszámolás. Nagy, operába illő gesztusokkal.

Fotó: mma.hu