Annyira egyszerű ember volt, hogy a kedvenc dalát kérte végakaratában az utolsó alkalomra. A gyönyörű, népdal ihletésű feldolgozást.

Ha én rózsa volnék, nem csak egyszer nyílnék,
Minden évben négyszer virágba borulnék,
Nyílnék a fiúnak, nyílnék én a lánynak,
Az igaz szerelemnek és az elmúlásnak.

Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék,
Akárhonnan jönne, bárkit beengednék,
Nem kérdezném tőle, hát téged ki küldött,
Akkor lennék boldog, ha mindenki eljött.

Ha én ablak volnék, akkora nagy lennék,
Hogy az egész világ láthatóvá váljék,
Megértő szemekkel átnéznének rajtam,
Akkor lennék boldog, ha mindent megmutattam.

Ha én utca volnék, mindig tiszta lennék,
Minden áldott este fényben megfürödnék,
És ha egyszer rajtam lánckerék taposna,
Alattam a föld is sírva beomolna.

Ha én zászló volnék, sohasem lobognék,
Mindenféle szélnek haragosa lennék,
Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének,
S nem lennék játéka mindenféle szélnek.

Mindenkinek nyílott, mindig tárva állott, mindent megmutatott, mindig tisztán látott. Sosem lobogtatták „mindenféle szelek”. Taposta lánckerék, hiszen antifasiszta harcos, majd 56-ban életfogytiglanra (kis híján halálra)ítélt volt, ezzel a múlttal lett a harmadik magyar köztársaság első elnöke.

Fiatalabb eszmetársainak, méltatóinak szavaival: a magyar köztársaság és modern polgári demokrácia alapító atyja, a magyar egység szimbóluma volt Göncz Árpád – magyar patrióta, európai polgár, Magyarország emberarca. Kár, hogy ezek az értékek mára elenyésztek.

Szerényen, jóságosan, a szenvedés, a szeretet és a szabad szellem veszélyes terhével járta földi útját. Szívébe zárta népét. Népe szívébe zárta őt. Mindig szeretni fogjuk, hálával tartozunk a sorsnak, hogy kortársai lehettünk.

Fotó: nyugat.hu