Mostanában több olyan vitába, beszélgetésbe keveredem bele, amely azt a kérdést járja körül, hogy valóban diktatúra van-e ma Magyarországon. Az esetek nagy többségében csöndben mosolygok magamban, hiszen diktatúrában nőttem fel, abban szocializálódtam, így felismerem, ha szembejön. Logikájáról, légköréről, reflexeiről. Magyarországon nézetem szerint nincs diktatúra, hiszen szabadon beszélek, szikrányi félelem sincs bennem, bármikor elutazhatok bárhova, tele a bolt mindenféle földi jóval, és egynémely olvasót leszámítva a kutyát sem érdekli, hogy miről mit gondolok.

Igazából azért sem szeretem a diktatúra emlegetését, mert miről beszélünk majd akkor, ha valóban az lesz? Ráadásul komolytalan dolog kipirultan zsarnokságot kiáltani ott, ahol ennek legfeljebb szándékáról, vagy jeleiről beszélhetünk. Igen, az Orbán-kormány imád játszani az autoriter berendezkedések kottájából, de még nem tartóztatta le a zeneszerzőt.

A minap viszont érdekes érvrendszert hallottam. Eszerint a mai, jóval kifinomultabb diktatúráknak már nincs szükségük olyasféle erőszakszervezetekre, mint a szeku volt Romániában, és olyasféle elnyomásra sem. Erre már felesleges erőt pazarolni. Nem kell fizikailag üldözni az ellenzéket, nem nekünk daloló művészetet. Épp elég a kiéheztetés is. A csapok elzárása, a lehetőségek szűkítése, amíg mindenki fel nem fogja, hogy vagy éhen hal, vagy elhagyja az országot, netán beadja a derekát és valamilyen szinten a nemzeti együttműködés rendszerének részévé válik.

Az öncenzúra már így is pompásan működik. Elég elmenni Felcsútra és beszélgetni a helyiekkel, akik annyira kiszolgáltatottak az új földesúrnak (Mészáros Lőrinc), hogy egyetlen szót sem hajlandóak nyilatkozni, ha az nyomtatásba kerülne. Mert ma minden számít. Számon tartják. [Részletesebben erről lásd a szerző riportját, tartsuk számon ezt is – a szerkesztő megjegyzése.]

Az érvrendszert nagyon sok minden támasztja alá. Kiderült, hogy a Fekete György-féle Akadémia már nemcsak szimbolikusan, de mindenféle értelemben maga alá gyűri a Nemzeti Kulturális Alap közpénzeit. Hétmilliárd adóforintot. Eddig a kulturális miniszter és a szakmai szervezetek fele-fele arányban delegáltak tagokat a pénzosztó kuratóriumokba, vagyis elvileg ugyanolyan súllyal tudták képviselni a hatalmon kívüliek érdekeit. Még jutott másnak is, ha kellett: csurrant, ha kellett: cseppent. Most viszont már a kurátorok harmadát a miniszter, harmadát az MMA küldi, és a fennmaradó harmadot a szakma még független része. Vagyis ezután minden az MMA embereinek kényén-kedvén múlik. Beleszólhatnak az NKA alelnökének megválasztásába és abba is, hogy melyik kuratórium mennyi pénzt oszthat ki. Gyakorlatilag úgy kínálták fel nekik tálcán a közpénzek elosztását, hogy az NKA fenntartásának nyűge a kormányra hárul.

Van tehát elegáns diktatúra is? Olyan, amely az erőnek nem a nyers, hanem a látszólag választást is felkínáló nyelvén beszél? Mint a Mátrixban: egyik tenyérben a biztonságot nyújtó kék kapszula, csak írj és alkoss olyat, amilyet mi szeretnénk, a másikban a piros, amelyik a mátrixon kívüli sötét, bizonytalan, napi egzisztenciális gondokkal kísértő világba visz. Lehetsz független, kisrigó, de nem éri meg.

Továbbra is azt mondom: nincs diktatúra. Az, hogy nem értünk szót egymással, s hogy a tiltakozókat finom anyázás, pardon: mocskoszsidózás mellett tessékelik ki az MMA közgyűléséről, már bevett szokás. Bár nehezen tudom elképzelni, hogy a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai hasonló esetben is ugyanígy söpörnék le az asztalról a nyílt vita lehetőségét. De hát az egy eleve sokszínűbb szervezet. Így törekszik a semlegességre. Miközben láthatóan egyre fogy a türelem. Ott is, itt is.

A díszlet tehát nagyjából készen áll, a figurák lassan felsorakoznak. De még mindig lehet más az előadás. És amíg ez a lehet él és élni fog, addig nincs nagy baj. Addig csak szánalmas ez az egész, de nem megy vérre. És azért ez még mindig nagy különbség.

Fotó: tumblr.com