Papp Sándor Zsigmond: Ágaskodó művészet

Meredt állapotban semmiképp, legfeljebb ernyedten, de azt is csak igen indokolt esetben.

Az amerikai filmek esetében, úgy tudom, ez az ökölszabály a szabadosságot illetően. Nőket viszonylag nagyobb mozgástérrel lehet meztelenül mutogatni a vásznon, legalábbis deréktól felfelé. Lejjebb már ott is akadhatnak gondok, csakhamar felkerülhet a filmre a 18-as karika, azt meg nagyon ritkán kockáztatják meg, mert ezzel elvesztenék a fizető nézők tetemes részét, hiszen a kamaszok nagy mozibajárók. A férfi nemi szerve viszont tabu, meredten pedig maga az Antikrisztus, pornó, fertő stb.

Az európai mozi ebben is más utat jár. Folyton nekimegy a tabuknak, hol visszapattan, hol ledönti. Ha hinni lehet a filmtörténetnek, akkor Catherine Breillat 1999-es filmjében (Románc) láthattunk először egész vásznat betöltő, ágaskodó férfi nemiszervet. A vita persze akkor is fellángolt, hogy mégis hol a határ művészet és pornó között, az előbbiek érveit kissé gyengítette a tény, hogy a Románcban a híres pornósztár, Rocco mutatta meg teljes férfiasságát, akinek ez volt az első komoly filmje.

Gaspar Noé azonban most minden határon túl lép. Ő volt az egyébként, aki 2003-ban már egyszer megbotránkoztatta Cannes kifinomult, ám edzett közönségét azzal, hogy a Visszafordíthatatlanban hosszan és nagyon élethűen megerőszakolják Monica Beluccit. Azt hiszem, az volt az első olyan pillanat a moziban, amikor nagyon kényelmetlenül éreztem magam a székben, hiszen a jelenet felkavaró, nem lehet érzelmek nélkül elmenni mellette. Maga a film sem volt rossz, a visszafelé pergetett történetmondás később a Mementóban is visszaköszönt, de itt is megtette a hatását. Vagyis nem csupán botrányos, de jó film is született.

Nem egészen ilyen a Szerelem. Bár az előélet majdhogynem ugyanaz. Botrány Cannes-ban, vita, hogy mit szabad és mit nem, és megint kis fészkelődés a székben. A Szerelem ugyanis a lehető legszabadabban kezeli a szexualitást, úgy mutatja meg és úgy beszél róla, mintha csak ennének a szereplők. Hiszen ugyanolyan fontos és emberi a lét-, mint a fajfenntartás. Persze itt hármasban is fenn akarják tartani a fajt, ami már kissé neccesebb. Csakhogy Noé olyan gyönyörűen fényképezi le a két nő egy férfi felállást, hogy az szinte simogatja a tekintetet, festményre kívánkozó Pazar esztétika, ami egészen másként kezeli a vágyat: nem veszi célkeresztbe, köntörfalazás nélkül, mint a pornó, hanem beenged, és közben kérdez és kérdez. És ez még nem minden: látunk péniszt élvezés közben is, szinte az arcunkba tolva, ami eddig tényleg csak a tematikus filmek luxusa volt, hogy így mondjam.

Maga a film minimalista szerelmi dráma, a szerelem halk elszivárgása, a hiány és kompromisszum visszafogott csatája, a lassan elszürkülő élet csöndes kétségbeesése. Nem minden szexjelenetet érzek indokoltnak a 130 percből, szerintem behunyt szemmel is ki lehetne vágni belőle húsz percet, de Noé a szerelem tarbélájaként kezeli a filmet: lassan és komótosan sétálnak, beszélnek, szeretnek. S közben töprenghetünk, hogy hol is az intimitás határa, meddig léphet be a hálószobába a művészet.

Irodalomban ezt a csatát már réges rég megnyertük, De Sade márki tanítványaiként már aligha olvashatunk olyasmit, ami kiverné a biztosítékot. Már rég nagykorúak vagyunk, bár a magyar irodalom, legalábbis Nádas szerint, Esterházy Egy nőjével vált azzá a kilencvenes évek közepén. Persze ez sem volt teljesen igaz, de lagalább jól hangzott, s akkoriban valahogy jobban hittünk a fülszövegeknek is.

De hát hol van már az az évtizedes hó? Noé alkotása után is beszélhetünk nagykorúságról, mégis túlzásnak érezném kiterjeszteni az egész filmművészetre. Nagykorúvá tett már minket az Utolsó tangó Párizsban is, meg az Adèle élete, melyben két nő szeretkezik hosszan, háromszor, kimerítően. Igen, talán egyre feljebb kerül az ingerküszöbünk, s nem nagyon lehet már minket megbotránkoztatni bármivel, a szerelem kell hozzá, a mag teljességével, ami a vásznon néha mégis hiányként mutatkozik meg. Mert néha épp attól lehet teljes, hogy a kamera pont idejébe hunyja be a szemét. A Psycho késelős jelenete is épp ettől félelmetes, mert mi egészítjük ki a jeleneteket.

Ma már ez nem lehetséges. És ebben tényleg van valami botrányos. A fantáziatlanság művészi diadala mindenképpen az. A filmet meg elfelejtjük, bár sokszor hivatkozunk majd rá. 

Kimaradt?