Minden forradalom szent pillanat. Nagyon szép, hogy szent, és kár, hogy csak egy pillanat.

Amikor emberek százai és ezrei indulnak harcba egy zsarnoki rendszer ellen, sokan a halált is vállalva ennek érdekében, akkor azt nem lehet másnak nevezni, mint szentnek, akármi derül is ki a továbbiakban. A román forradalmat már biztos, hogy külföldi hírszolgálatok robbantották ki, bár Stănculescu tábornok és mások is tudnának mesélni. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy azokat, akik meghaltak, egy cinikus és paranoid rendszer lőtte agyon, és nem kellene csúfolkodni az emlékükkel.

A pillanat viszont elmúlik, és kezdődnek a kiderülések meg a legyintések. Ha a külföld segített, akkor már nem is forradalom. Ha meghalt is, mit ért vele? Tulajdonképpen nem is volt olyan rossz akkor.

Kezdődik, ami még sokkal fájdalmasabb, az egykori hősök korrumpálódása. Nem feltétlenül a pénz vagy a hatalom kurvaságára célzok, inkább arra, hogyan felejtik el sokan, mi ellen küzdöttek. A tegnapi forradalmárok a legócskább zsarnokokká változnak, gondoljunk csak Robespierre-re, hogy maiakat ne emlegessünk. Emberileg érthető, hiszen egy forradalmár alkat örök elégedetlen, mindenkivel összevész, soha nem éri be azzal, amit elért, mindenáron kicserélné a világot, és ilyenkor nem törődik a más alkatával vagy életével. Jézus azért a legcsodálatosabb forradalmár, mert soha nem ontott vért, és mégis radikális tudott maradni.

Minden eszmény lényegéhez hozzátartozik, hogy elérhetetlen legyen, mondja a kitűnő Ortega y Gasset valahol. Ha így tekintünk a forradalmakra, már nem vagyunk annyira kiábrándultak. Mint Európa, a forradalom is egy álom, legalábbis célkitűzését tekintve. Ugyan mire volt jó 1956? Nagy Imrét megölték, a Szovjetunió továbbra is hatalmon maradt Magyarországon. Ám a szabadság vágyát felmutatták, és lehetett hinni egy ég fölötti tájban.

Most olvasom, hogy a közszolgálati rádió nem engedte át a Rainer M. Jánossal készült interjút, mert túlságosan „nagyimrés”. Én ezt nem tudom másként érteni, mint hogy túlságosan rakoncátlan ez a Rainer. De mit jelent pimasznak lenni, amikor arról beszélünk, hogy felnézünk azokra, aki kevesellték a szabadságot? És mit jelent egy közszolgálati rádió 56-os ünnepe, ha úgy forgatja a cenzúrát, ahogy éppen kedve tartja? És kit szolgál ez a közszolgálati rádió? Kinek a közét? Hiszen semmire nem érdemes úgy tekinteni, mint amit már elzárt az idő, és amihez már csak a pihegéssel van közünk.

Ha túléli a szabadságharcot, idegen ember egy idegen világban, mondja Szerb Antal Petőfiről. Sok forradalmárral ugyanez történt. Sokan, akik nem éltek 56-ban, de büszkék rá, örömmel alávetik magukat ideológiáknak és karizmáknak. Róluk az az érzésem, nem becsülik a szabadságot, vagy nem értik, mi az. Holott 56 nem csak azért fontos, amit elért, hanem talán még inkább azért, amiért küzdött.