Szóra sem érdemes, de túltárgyalt és agyonelemzett esemény után csodálkozom el a fenti két fogalom újabbkori tartalmán és összefüggésein, különös tekintettel a társadalmi kommunikációra.

Pár héttel ezelőtt Göteborgban ünnepelte Európa a könyv ünnepét Magyarország díszvendégségével, ahol Esterházy Péter köszöntő szövegét valaki más olvasta fel az író távollétében. A szövegben (zárójelben) maga a szerző megemlíti, hogy betegsége (rák) teszi lehetetlenné a személyes jelenlétet. Természetesen ennél hangosabban csattogó esemény is volt ugyanott: elkezdték mindenféle homokos meg /e/migráns szerzők pocskondiázni a magyarok miniszterelnökét meg a kerítést, és a magyar küldöttség sértetten kivonult az ünnepségről. Nem egyszerű dolog ez az európai közösség, meg magyarnak lenni sem piskóta manapság idegen közegben.

Visszatérve a másodlagos fontosságú eseményre, egy kormányközeli lapban egy újságíró (aki már régen bocsánatot kért) európai eminensnek nevezte Esterházyt, s viccesen feltételezte, hogy krétát evett, s belázasodott, így igazoltan maradt távol. A humor alapja ebben az esetben, hogy a másik tábor (?) személyisége hibázik, vagy elkövet valami vétséget. Európa kontra Magyarország.

Minden újságcikk és tudósítás alatt ott volt a kommentfolyam, ahol kialakult a szokásos droidháború és trollharc, beidézte valaki EP elhíresült ’Így gondozd a magyarodat’ szövegét, amely ezen a szinten nettó hazaárulás. Értjük mi az iróniát, csak idegen a magyarságunktól.

Amin elcsodálkoztam, hogy a legintellektuálisabb blogokon, a legzártabb fórumokon is olyan megfogalmazásokba ütköztem, mint a „magyar próza megújítója”, „a posztmodern irodalom európai szintű képviselője”, „a rendszerváltást követő időszak nagy hatású publicistája”. Eleinte mosolyogtam, valami túlbuzgóságnak tekintettem, mint Karinthynál, hogy ’Shakespeare, a jónevű angol költő’. De, mivel túl sok ilyennel találkoztam, rájöttem, hogy nem tautológia a dolog, hanem egyszerűen megváltozott az írók státusza a műveltségen belül. Különösen ez a posztmodern, nyelvi bravúrokkal operáló írásművészet, már régen nem része az általános műveltségnek.

Szóval: kilencvenkilenc százalék a több ezer hozzászólóból úgy nyilvánít véleményt, hogy fogalma nincs Esterházyról, irodalomról. A magyar kommentkultúra elérte azt a mélyenszántó magasságot, ahonnan már nincs továbblépés. És a társadalmi kommunikáció aktivistái minálunk (beleértve a kormány ’Megkérdeztük az embereket’ című párbeszédei) nem hagyják befolyásolni magukat a tények által. A magyarok így gondolják. Többségi demokrácia vagy mifene.

Ahogy a Nobel-díjak odaítélésénél, az egyes tudományágak kimagasló képviselőiről is össze kell foglalni, hogy ’a trópusi betegségek visszaszorításában vannak kimagasló érdemei”, vagy ’a neuronok kutatásában ért el átütő eredményeket’. Vannak a témának szakemberei, és nekik elhisszük, hogy az illető tudomány jeles képviselőjével állunk szemben.

Ha elhisszük.

Dunning-Kruger-hatásnak nevezi a pszichológia azt a jelenséget, amikor a homo sapiens annyira buta, hogy nem képes felismerni a saját korlátoltságát.

Nem mennék addig vissza az időben, amikor még – írásbeliség híján – a költészet maga volt a hagyomány és a kultúra. Vörösmarty és Petőfi még hihetett abban, hogy a nép felemeléséért műveli a költészetet, és közösségi érték, amit alkot. A legtehetségesebbek egész népünket akarták taní-tani. A magyar irodalom hagyományosan része az általános műveltségnek. Közkincs. Volt valameddig. Múlt idő.

Fotó: 444.hu