Ilyet tényleg csak az ördög kérdezhetne.

Mármint, hogy mit szeretnék jobban: egyetlen művel kiugrani, majd fokozatosan eltűnni a süllyesztőben, mert egyre rosszabb dolgozatok kerülnek ki a kezemből, vagy megbízható és egyenletes középszerrel rukkolni elő évről évre. Nem okozni sem csalódást, sem meglepetést. Onnan jut ez eszembe, hogy nemrég az Index Egykor hősök voltak címmel csinos kis válogatást (top 10) tett közzé olyan filmrendezőkkel, akik szinte a szégyenig küzdötték le magukat a majdhogynem zseni kategóriából. Oliver Stone-tól Tim Burton-ön és Gilliamen át a két „nyertesig": M. Night Shyamalan és a Wachowski testvérek. Az utóbbi két lejtmenet immár klasszikusnak számít a filmtörténetben. Hiszen mindenki emlékszik arra, hogy mennyire elsöprő volt a Mátrix (én másnap azonnal megnéztem újra, egy kezemen meg tudom számolni, hány filmmel fordult ez még elő), és mennyire meglepő volt a végső csavar a Hatodik érzékben. Aztán kipukkadt minden, kínosabbnál kínosabb filmek rombolták szinte porig a mítoszt. Wachowskiéknak valamiért újra és újra adtam egy esélyt, de a Jupiter felemelkedése már annyira üresen csillogott, hogy már azt kértem magamban, ne engedjék őket többé kamera közelébe.

A lista azóta bővülni látszik, hiszen Guillermo Del Toro, aki A Faun labirintusával nyűgözte le a szakmát (én anno fanyalogtam, de azóta egyre jobban tetszik, főleg a mai munkáival összevetve), szintén a jellegtelenség csapdájába esett. Új horrorja, a kosztümös-szerelmes Bíborhegy, bár helyenként kifejezetten gyönyörűen fest, mégsem képes feledteti a történet áttetsző és filléres mivoltát. Bár bizonyos értelemben ironikus dolgozat ez: a filmbéli írónő szellemekről szóló regényét szerelemmel szeretné feldobni a jövőbeli kiadó, mert akkor talán van remény, s láss csudát, a filmben is hangsúlyos szerepet kap a rémisztgetés mellett az érzelem. Vagyis lehet ez amolyan fricska is a folyton közönségigényeket leső döntnökök felé, de annak viszont kevés. Miközben mindmáig megmaradt bennem a Faun lenyűgöző mesebeli világa, a borzongatóan fenséges szörnyek, és a képzelet erejébe vetett gyermeki hit.

Szóval: akkor melyik? A hozsanna, majd az ujjal mutogatás, a kivert kutya lábszaga minden félresikerült mondatban és képben? Vagy a csöndes vegetálás a zsenik farvizén, a lassan minőségbe forduló mennyiség? Mi rosszabb a művészetben: a megbízhatóság vagy a súlytalan lebegés?

De talán leginkább a kiszolgáltatottság ismerős. Láng Zsolt mondta egyszer valamelyik interjúban, hogy az író is olyan, mint a horgász, már az akasztás, de legkésőbb a kiemelés pillanatában meg tudja mondani, hogy mekkora halat fogott. Még akkor is, ha a vadászok mellett a halászok szeretnek leginkább lódítani az elszalasztott vagy épp kihagyott zsákmány tekintetében. De tudja, érzi, hogy mit tart a kezében. Már csak az a kérdés, hogy lesz-e hozzá olvasó, értő tekintet. Nem a divat vagy a konok hallgatás sodorja-e majd félre. Mert mindkettő egyként rossz, a túlbeszélésben ott a közöny ásítása is. És amíg ez ki nem derül, el nem dől a már kész regény sorsa, el nem indul vele a lift a megfelelő irányba, addig marad a reménnyel kevert szorongás.

Mert ahogy a színész marad meztelen az utolsó végszó után, tapsra vagy épp füttyre várva, az újságíró a lapzárta után, amikor már a nyomdában készül az, amit harmadnapra mindenki elfelejt, úgy lesz ruhátlan az utolsó szalmaszálba kapaszkodó rendező és író a folyton vizslató tekintetek előtt. Miért is nem ír csak a fióknak, miért nem forgat csak a doboznak, jár a fejében a hisztérikus gondolat. Akkor most nyugodtan feküdhetne otthon kényelmes önsajnálatában.

Talán azért próbálja újra és újra, mert a sikertelenséget is kell érdemelni a sorstól. Jobban, mint a nyájas elégedettséget.

Fotó: huffpost.com