Vissza kell térnem a múlt héten elhunyt Göncz Árpád köztársasági elnökre, hogy megosszam élményemet két szöveg elolvasása után. A nagy államfi életét és művét felidéző-méltató háttércikk összeállításakor nem vehettem figyelembe őket.

Az első egy rendkívül fontos, több 1985 és 1990 közötti beszélgetést magában foglaló, gazdagon adatolt és sokatmondó családi fotókkal kiegészített politikai életrajz, amelyet Hegedűs B. András jegyzett, Makai Tóth Mária szerkesztésében a címe Göncz Árpád: "Az eszmék felezési ideje". A terjedelmes interjú mottója egy több mint harminc éve született vallomás: „Az ember attól függően tekinti az életét sikeresnek vagy sikertelennek, hogy milyen kályhától indul el. Én el tudom mondani, hogy az életem a csődök, bukások és mellékutak sorozata volt. És el tudom mondani, hogy különféle kanyarok után oda kötött ki, ahova szerettem volna, s hogy életem végére azt csinálom, amit akarok, szabadon. [...] Nincs önmagammal konfliktusom. A világgal van konfliktusom, a közérzetem nekem éppúgy nem jó, mint másnak, de úgy érzem, hogy a hátralévő időben is megengedhetem magamnak, hogy a jövőben éljek, és ne a múltban. S ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem. (Részlet Hegedűs B. András Göncz Árpáddal készített interjújából. 1985. február 14.)” 1989/1990-ben Göncz Árpád nagyon kellett, és ott volt.

Az eszmék felezési ideje, azt hiszem, minden politikusnak elengedehetetlen olvasmánya kellene hogy legyen. Történelmi kordokumentumként is, de legfőképpen tanúságként és tanulságként, hogy politizálni lehet tiszta erkölccsel és lelkiismerettel is, a nehézségeknek az embert nem gyengíteniük, hanem erősíteniük kell. Arról nem is beszélve, hogy az igazi politikusnak nem a kivagyiságot és az agresszív gőgöt, hanem a toleranciát és az emberség alázatát kell gyakorolnia.

Említett háttércikkemből kimaradt néhány fontos adat. Például hogy Göncz Árpád, amikor 1990 májusában az Országgyűlés elnökévé választották, egyben ideiglenes köztársasági elnök is lett; hogy 1958-ban a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa mellette Bibó Istvánt is életfogytiglanra ítélte, együtt ültek; hogy 1995-ben megkapta a NOB Olimpiai Érdemrend arany fokozatát, visszavonulása után 2000-ben Budapest díszpolgárává avatták, 2002-ben megkapta a Nagy Imre-érdemrendet stb. Egy adat pedig – az összeállító hibájából – tévesen jelent meg: Göncz Árpádnak nem a felesége, Göntér Mária Zsuzsanna, hanem az édesanyja, Heimann Ilona volt erdélyi származású. „Anyám dél-erdélyi származású, a Hunyad megyei Tusnyán született, s teljesen árva volt, ami egész életére rányomta a bélyegét. Ő hozta a zsidó vért a családba. A mamája székelyszombatos volt, az édesapja pedig zsidó. Egy szociáldemokrata beállítottságú, rendkívül művelt nagypolgári famíliában nevelkedett, ahol a családfő fanagykereskedő, utána textilgyáros volt, képgyűjteménnyel, idegen nyelvek ismeretével. Trianon után Pestre menekültek, vagonlakók lettek.” Aktualitást idéző furcsa párhuzamként az interjú erre vonatkozó lábjegyzetéből kiderül: „Az I. világháború hadműveleteinek lezárulását követően egyrészt a megszálló antant csapatok elől, majd a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elcsatolt területekről 1918 és 1924 között négyszázezernél több fő menekült a trianoni Magyarország területére. A menekültek évekig laktak a pályaudvarokon vagonokban, s a korabeli közbeszédben ’vagonlakókként’ emlegették őket. A jelenséget 1924-re sikerült felszámolni.”

A másik szöveg, amely indokolja, hogy visszatérjünk Göncz Árpád alakjára és jelentőségére: a rendszerváltás vezéralakjának, Kis János filozófusnak, „az emberijogi liberalizmus teoretikusának” szombati cikke: Búcsú elnökünktől. Ők ketten kiemelkedő harcostársak voltak a nagy történelmi fordulatban, a békés, reformos rendszerváltásban és a demokrácia megszilárdításában. A harmadik magyar köztársaság létrehozásában. „Meghalt október 6-án Göncz Árpád, Árpi bácsi. Egy korszak száll vele sírba, a harmadik köztársaságé, melynek ő adott arcot. Noha abból a húsz évből csak tízen át volt ő a köztársasági elnök, noha ebből a tíz évből is csak az első négyben játszott mértékadó szerepet, mégis benne testesült meg az, amiért a köztársaságot gyengéivel és mulasztásaival együtt is szeretni lehetett.”

Ez lett volna a fő mondanivalóm nekem is a jelen írásban: a köztársaság, a szabadságszerető magyar nép megvalósult álma. Egy-két személyes mozzanat felidézése nyomán jutottam volna el hozzá. Ugyanis „egy barátságra” voltam Göncz Árpáddal testvéri barátom, Csiki László révén. Barátom mutatott be neki a budapesti könyvvásáron, amikor már jóideje „mindenki Árpi bácsija” volt. Többen vettük körül az öreget, képzelhető, hogy a társalgás nem körülettem forgott... De két dolgot valamelyes emberismerettel közvetlenül is észrevehettem nála: az egyik a figyelem képessége, amellyel a beszélgetésben résztvevőket hallgatta, a másik az arcára fagyott leírhatatlan fájdalmasság, ami a volt politikai foglyok legtöbbjének sajátja.

Csiki Lacival 1982-es áttelepedésük után 1991-ben találkoztam először, a Magyar Napló szerkesztője volt. Az Írószövetségben barátkoztak össze Göncz Árpáddal – elmesélte, mit mondott neki rögtön államfővé választása után. Valami olyasmit, ami közvetlenebbül ugyanazt fejezi ki, mint Marcus Aurelius híres „El ne császárosodj!”-ja. Most már leírhatom, azt mondta barátomnak a friss köztársasági elnök: „Lacikám, ha észreveszed, hogy elbölcsültem, kérlek rúgj seggbe!”

Legutóbbi Göncz Árpádhoz fűződő élményem kilencvenedik születésnapjának megünneplése, a videófelvételen is látható híres szerenád a szabadságkórussal Verdi Nabuccójából, adaptált szöveggel. Árpi bácsi már nagyon egyszerű és boldog volt... És a sírás nem miatta fojtogatott, s nem azért, mert mind megöregszünk, hanem azért, mert az a szerenád bennem minden alkalmi vigasztaló optimizmusa ellenére köztársaság-siratóvá szomorodott. És jóideje sokan vagyunk szomorúak...

De lám, most Kis János is vigasztal. Búcsúcikkének befejező mondatai: „A halottat nem fütyülik ki. Állami díszpompával eltemetik. Üres frázisokkal tisztelegnek az emléke előtt. Kitörlik a hivatalos emlékezetből azt, amivel egy volt, a harmadik köztársaságot. Sokan érzik úgy, hogy nemcsak a köztársaság száll vele sírba, hanem a köztársasági eszme, a szabad és egyenlő polgárok politikai közösségét megszervező liberális demokrácia eszméje is. Ha így volna, akkor egy szeretni való, ám naiv embert gyászolnánk Göncz Árpádban. A saját elveszett naivitásunkat siratnánk el. Én erre nem látok okot. A köztársaság elbukott. De nem bukott meg. Hibáival és botlásaival együtt is a legszebb korszaka volt az elmúlt száz év magyar történelmének. S ami nagyság volt benne, az ebben a szerény, barátságos, tisztességes emberben öltött alakot, akitől most búcsút veszünk. Nyugodjék békében.”

Fotó: 444.hu